Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Két út


Sokszor éreztem a Gondviselőt magam mellett. Életem döntő szakaszaiban, határozottan éreztem egy Gondviselőt, aki tőlem független módon és félreérthetetlenül terelt.
Ez két magyarázatot is rejt magában. Az egyik, hogy életemet a körülményekre bíztam, a modern marketing, ezt szánalmas módszernek nevezi, amikor tulajdonképpen nem én vagyok a helyzetnek ura, hanem attól függ, amitől lóg. Ezen a tudományon átrágtam magam, és ezen az úton járni olyan mintha a keskeny és a széles út között lenne egy harmadik út. Tulajdonképpen ez a haladó ember útja, aki nemcsak élvezi és habzsolja az életet a széles úton, vagy szorosan követi a szerénység ösvényét, hanem ez az az út, amin törtet, megvalósítja ambícióit, bármi legyen az, bármilyen áron.
Valószínű lehet ezen a besoroláson vitatkozni, hogy ez is tulajdonképpen a széles úthoz tartózik, de az aki próbálta életét saját kézbe venni, és huzamosabb ideig sok mindent kipróbált, annak világossá válik, miért soroltam egy harmadik útba. Mert ezen az úton nem az megy, aki az ördöng fia, hanem az aki nem ismeri el egyiket sem, sem Sátánt, sem Jézust, csak saját magát. A Myself cucc. Nincs más dunnyezó (isten) rajta kívül.
Az én helyzetem nagyon leegyszerűsödött. Egyszerre mindig csak két választásom volt. Amikor a tehetetlen ember elé kerül két helyzet, nincs harmadik, akkor leegyszerűsödik a döntés kérdése: az egyik vagy a másik? A harmadik helyzet sosem kerülhetett elő, mert az a specifikus myself, amihez komoly anyagi és lelkiismeretlenségi tőke szükségeltetett volna. Mint olyan, magát halandónak hívő és egyetlen gondviselőt ismerő, a két lehetőség közül választhattam. Nem hiába mondja a népdal is, hogy: “két út van előttem, melyiket válasszam?” (lehet ez is egy neveltetési beidegződés, hogy csak két utat tanultam meg látni...)
Adott a kérdés, egyetlen bérlő jelentkezett a műhelyre, egy sejtelmes olaszféle, hogy Belgiumba gyárt lépcsőket. Simán beígérte az összeget amit kértem a műhelyre. Az első napokban élveztem a helyzetet, a tárgyalások jól folytak. Én mégis elkezdtem aggódni. Valami nem jött le a fengshuiból. Eljött az a reggel, hogy perceken belül véglegesíteni kellett volna az egyezséget. Lelkem nehéz, mint az ólom, bennem az angyalok harcot vívtak az ördöggel, s a kettedik út sehol. S talán ez aggasztott, hogy nincs választási lehetőség. Egy út van! Eddig mindig volt kettő. Most csak egy!
Levágtam a cirkulán valami lécet, s hallom szól a telefonom. Eddig sosem hallottam, ha cirkulán vágtam. Hevesen vert a szívem, szól az Úr, futott át gondolatomban.
A másik Attila hívott, hogy meg kéne beszélni ezt a fiatal asztalosokat mentoráló gondolatomat. Lenne rá támogatói hajlam.
Oh God! Hogy mekkora jel volt ez nekem. Ennyire passzentre csak a Gondviselő képes megjelenni.
Hogy ez mennyire lesz reális és kivitelezhető, ez már egy másik kérdés és döntés sorozat, illetve gondviselői közbelépés lehetősége. Tudom, most jön az a kínos időtér, sötét űr, amikor a Gondviselő a homályból figyel, mikor akadok el, mikor jön az a rész, ahol már elengedhetetlen jelenléte. Ezt az űrt nekem kell kitölteni. Erre megvannak az apró, jelentéktelen feladatok.
Akkor annak a fiatal prédikátornak, aki be akart vonni egyházába, azt mondtam, hogy nem hihetek az ő istenében, mert van mögöttem egy “guy”, akivel nincs mit kezdjek, a nyakamon ül és nem enged el. Így az ember istenében sem hiszek, mert van mögöttem egy alak, aki nem hagy marhulni. Ki az? Nem tudom. Hitem szerint ő az a Jézus. A csávó mögöttem, aki ott van mindig, ha tetszik, ha nem.
Bemagyarázás? Lelki szegénység? Primitívség? Lehet. De azt a kurva telefont időben kiosztotta.
Lemondtam az olaszfélét a belga lépcsőivel együtt.
Az élet labirintusában mindig csak két elágazás volt. Néha el tudtam magam dönteni, hogy melyiken menjek, de néha nem. S akkor jött a konkrét jel. Néha csak arra volt az a jel, hogy arrébb menjek, ahol újabb két út ágazott el. Ahol már tudtam melyik az enyém.
Hogy mi igaz ebből az egész feltámadásos dologban, nem tudom. Nem is érdekel. Erről nem tudok bizonyságot tenni. De hogy létezik egy Gondviselő, arról igen.


CrossLab prozsekt

Megint marhaságon töröm a fejem. Sőt, már bele is kezdtem.
Nem tudom megoldani a világ bajait. Nem tudom megoldani a saját bajaimat sem.
Viszont szeget vert a fejembe egy hangsablon gondolata.
Az asztalos szakmában sok ügyes trükk van kitalálva, amivel bizonyos, elképzelhetetlen munkafázisok könnyűszerrel elvégezhetők, ha megvan hozzá a folyamat, illetve sablon. Sokszor elképesztően egyszerű sablonokkal bonyolult dolgokat meg lehet csinálni.
Egy ideje azon gondolkodom, hogyan lehetne egy hangsablont kitalálni? Rengeteg filmet megnéztem, szöveges tanulmányt elolvastam a hangkeverés rejtelmeiről. Az ember azt hinné, hogy valahol ott van elrejtve a szakma, ahova emberi szem nem lát, emberi fül nem jut, és kizárólagosan azok a beavatottak képesek egy jó mixre, akiknek az atomokba van belátásuk, és értelmezni tudják a hullámokat. Röviden úgy tudnám jellemezni a hangmérnökséget, mint egy okult tudomány, mely csak a kiváltságosoknak nyilatkozik meg.
Rengeteg elmélet van arról, hogy mitől szól jól egy lábdob, egy basszus. Aztán kikeveri az ember ezt a basszust meg lábdobot, és elkezdi lejátszani az összes hallgató eszközön, kezdve a telefontól, mp3 lejátszóig, az autó audio berendezésén, házi hifin s ki tudja még min, hogy igazolja magát, miszerint jól hangolta be a basszust s lábdobot. S persze mindegyiken másképp szól. S akkor vissza a stúdióba.
Legtöbb keverős rémálma ez, csak kevesen vallják be. Borzasztó fül és tapasztalat kell ahhoz, hogy a stúdió sablon monitorján egyből kikeverjen mindent és jól a keverős. És hogy az aztán mindenhol megfeleljen.
Na ezen agyalok egy ideje, hogy miként lehetne egy hangsablont létrehozni?
Egy kick-et (lábdob) hogy a pinovéba lehet egy telefon cincogóján megszólaltatni? Rájöttem, hogy a modern hangosítás csatol egy magas emelést, ami icipici csipogásként hat a hifiben, inkább metálos kickre utal, de nem mond ellent a dzsezzben sem. Kicsit furcsa, de kevesen értik. Főleg aki telefonon hallgatja, annak fel sem tűnik, mert ott minden kick csipog. Engem spéci zavar, nem mindenhova jó az a pityegés, a dzsezzben szeretném hallani azt a száraz lábdobot, szabályosan halljam a bőr laza rugalmasságát. De ezt nem lehet a mindenféle kütyüre ráhangolni.
Az is skizofrén állapot, hogy manapság egy kész nóta mindenféle készüléken jól kell szólnia. Ez már olyan, mint a soha meg nem romló paradicsom, ezer évig eláll, mindig piros...csak éppen ízetlen amikor megennéd.
Tehát a mix világában is megvan az elvárás és a megfelelni akarás.
Mondjuk ez ok, amikor egy slágert futtatnak. Akinek az kell, hogy feszt ismétlődjön egy refrén, de nem érdekli a hangszerezés, a zenét egy egységes hanghullámnak éli meg, nem tud a hangszerek sorai közt hallani, annak szuper a telefonos cincogás. Viszont nagy kihívás szarra tervezni és megfelelni a szarnak.
Én egyértelműen a hifi-s megoldást választom bármilyen körülmények közt. A műhelyemben is három útas hangládáim vannak. Csakis így élvezhető a zene. Jobb esetben fülesekkel. De azt azért nem szeretem, mert izzadok tőle. Nem is használok keverés közben sem, csak amikor dobolok, felvétel közben, mert ott kell halljam a zenei alapot, amire dobolok. Amikor élvezet dobolok, természetesen három útas hangszórón, klub hangerőn szólaltatom meg az alapot. Szóval elég hangosan, hogy üthessek bátran.
Na szóval, meg sem reckíroztam bárkivel megbeszélni a sablonról való ideámat, mert tudom, hogy rögtön leforráztak volna a profik. Azért, mint megannyi lúzer projektemet, magam fejlesztem és próbálom ki a laboratoriúmomban.
Azt agyaltam ki, hogy veszek egy három utas crossovert. Alapilag csinálni akartam, mert valamikor csináltam ilyen szűrőt, ami a bemenő lineáris jelet három tartományra szűri: mély, közép és magas. Működési elve ugyanaz, mint a hangládákban lévő hangszűrők, de azok a passzív szűrők, amik a végfok jelét fordítják a különböző karakterisztikájú hangszórók nyelvére, amíg az aktív szűrő az a végfok bemenete előtt szűri le a sávokat, majd minden hangszórót külön végfok hajt meg. Csináltam ilyet és jól működött. Egy klub koncertet is hangosítottam volt vele és teljesen megfelelt.
Utána kerestem és annyira olcsók ezek a crossoverek, hogy annyiból nem veszem meg az alkatrészeket sem. De időm sincs most erre hónapokat áldozni. Úgyhogy már úton is van egy majdnem vintázs, egyszerű crossover, sőt egy subbass leágazást is biztosít. Hihetetlen milyen nehéz rendes, analóg cuccot kapni manapság, ezekkel a digitális kütyükkel nincs türelmem...
Az a tervem, hogy a crossover és végfokok közé egy kapcsoló rendszert iktatok, ilyen némító (mute) gombokat, és amikor keverem az egyes hangszereket, rendre lehallgatom a tartományokban hogy szól. Van egy olyan gondolatom, hogy ha minden körülmények közt jól szól a basszus, vagy lábdob, vagy akár a furulya, akkor összhangban sem lesz probléma, sőt a különböző lehallgató divájszok is fogadni lesznek képesek.
Gyakorlatilag szétszedem a problémát, hogy elemezni tudjam, mindenféle okult szkill nélkül. Mert összhangban nem minden esetben tiszta, hogy mely tartományban van gond a keveréssel. Olyan ez az elképzelésem, mint amikor egy bonyolult számtan példát lebontom elemeire, hogy tisztuljon a tennivaló.
Például rengeteg olyan esetem volt, amikor egy basszus húr másképp rezonált egyik vagy másik lejátszón. Volt hogy egy hang akkorát bőgött a műhely rendszeremen, hogy kiakadtam. És ahányszor megszólalt az a hang, annyiszor kidüllesztette mellét, és legalább nem is volt főhelyen, olyan volt mint egy belekotyogó vénember. Máshol minden rendben volt. A stúdió monitoron istenesen szólt. Nem “láttam” a problémát. Vissza kellett menjek egész a midig, hogy onnan korrigáljam az ütés erejét és újra renderizáljam a hangot. 
Jó lett volna ezt a hibát a studió monitorozás alkalmával kiszűrni. De ott minden jó volt.
Igen, a stúdiós keverés olyan mint amikor az orvos nézi a képernyőt és a homályos összevisszaságból ki tud nézni egy ügyes, egészséges gyermeket, amíg a szülő csak kedvesen bólogat, de semmit nem tud kivenni abból a képes halandzsából.
Lehet, hogy marhaság amit kigondoltam. De ha nem is jutok vele semerre, legalább ezt kipipálhatom a lúzer projektjeim listájáról, viszont megmarad egy jó lehallgató rendszerem, ami mindenképpen jól fog a stúdiómban.
Hogy mikor kedvem van ebben a kibaszott nagy magányomban elmélyülni a saját nagy marha ideáimmal, legyen hozzá elég zakata.

Bio rehab projekt


Jobban a felszínre kerültek a tulipánjaim, kicsit jobban szemügyre vehettem őket. Nézhetem őket, jól elhanyagoltam szegényeket. Vannak részek, ahonnan teljesen eltűntek a tulipánok. A vásárolt hagymákkal az a baj, hogy első évben szabályosan felrobbannak. Eszméletlen gyönyörű virágot hoznak, húsos levelekkel. Aztán a következő évben, ha kitelel a földben, gyengébbet hoz, és mind így. Fura.
Sajnálom, hogy kísérletezek a növényeimmel, de hozzá nem értésemből eredendően teszem ezt. Internetes keresésemben eszembe sem jut úgy keresni, hogy miért halnak ki a földben hagyott hagymák. Mert évek kellenek, amíg észreveszem a jelenséget. Pár éve virágozok, rengeteg mulasztást és hibát követtem el. A csúcs eddig a 400 kardvirág kipusztulása, kizárólag a saját hibámból. Ősszel törvényszerűen ki kell ásni a földből őket, nem telelnek ki! Valójában ki akartam őket ásni, de nem volt mikor. Ez pont az az idő volt, amikor már nem lehetett senkit ilyen munkára bírni, a műhelyben is egyedül maradtam. Ez volt már két-három éve.
A jácintokkal ugyanez a helyzet. Nagyon kevés fajta és nagyon kedvező, szellős, jó vízelvezető földben tudnak telelni. Elrohadnak szabályosan. Ezért mindig kiásom őket, rögtön elvirágzás után, mihelyt a levelei elkezdenek kókadni. Ha sokat téblábolok vele, és komolyabb esőzések vannak, elrohadnak. Főleg az újan vásárolt hagymák. A honosodott hagyma ha kiásom időben, ősszel visszaültetve, tavaszra szépen hoz. A bolti hagyma első virágzás után összeesik, kell neki egy-két év normális, bio körülmény, hogy megerősödjön. Valószínű doppingolják a növényt valamivel, hogy az eladás pillanatában dagadjon az élettől. Minden ilyen vásárolt hagymát meg kellett mentenem. De aztán ha vigyázok rá, két-három év után megerősödik, és szaporodni is képes.
A tulipán hagymákat nem ástam ki már vagy négy éve. Meg is látszik az eredménye. Jó nagy foltokban hiányzanak, ritka fajok, teljesen eltűntek. Amelyek megvannak már több éve, és volt idő, amikor rendszeresen kiástam őket nyáron, azok jobban bírják. Persze azok a vegyes fajok. Sárgák, pirosak, s ilyenek, azok nagyon rezisztensek. Mondjuk a papagájért nem voltam oda, de volt egy bordó tulipánom, meg egy krémes fehér, meg egy hófehér, gyönyörű, szolid, közepes méretű virággal, kedvencem volt. Valójában mindegyik kedvencem, de a gyengébbekre mindig többet figyeltem. Most kiderült, nem eleget.
Idén kiásom az egész virágoskertet. A nárciszokból keveset meghagyok, van vagy három félém, mindegyikből meghagyok párat. Valamennyi tulipánt meghagyok, inkább a kisebbeket, a jácintokat mind meghagyom, mert azzal van nekem egy kis problémám, meg akarom érteni őket. Vettem pár kardvirág hagymát is, újból elkezdem. De mindent kisebb felületen, hogy legyen hozzá energiám. A nagyobb hagymákat meg elcserélem vagy eladom. Többet ingyen nem adok senkinek semmit. Nem értékelik.
Hosszas töprengés eredményeképp kitaláltam, hogy vendégereszt csinálok. Minden áron fel kell fogjak némi esővizet, mert nincs más módom az öntözésre. A kutamban vészesen kevés a víz, két ágyás után lemerül. A tetőm viszont hét méter magasan van. Oda fel nem mászok, mesterembereket most nincs miből fizetnem. Erre azt gondoltam ki, egyszerre két legyet is ütve, hogy félmagasságban, három méterre, nyolc méter hosszan vendégereszt szerelek, és azzal felfogom a tetőről alápotyogó esővizet. Meg is vettem a csatornázathoz szükséges dolgokat, a fa szerkezet meg is van már, mind ilyen használt anyagokból, volt megmaradva ilyen polikarbonát, átlátszó lapom, tulajdonképpen ahhoz mértem a hosszát az eresznek. Van ennek a Lacinak egy 1000 literes tartálya, azt kölcsönkérem tőle a nyárra, idén ki akarom próbálni a vízgyűjtés dolgát. Régi projektem ez, most valamiért rámentem. Hát persze, hisz a kertészkedésnek ez az alapja. Ha jól meg van öntözve a növény, jobban tud védekezni a kártevőkkel szemben is. Sosem értettem azt a paraszt mentalitást, hogy nem kell öntözni a növényt, mert megszokja. Nafene... szegény. Volt olyan, hogy degeszre nőtt a víz a paraszt kútjában és nem öntözött, mert nem. Erre kiszáradt mindene és aszonta, hogy gyenge év volt. Ezt nem értem, de lassan lemondok sokminden nem értéséről.
Az idei kertprojektem a következő: “A kert visszahódítása” címen még februárban elkezdtem ásni azt a hét szer hat méteresnyi helyet, ahol az eper volt pár éven át, és csúnyán melléfogtam vele, mert a sok csigától esélye sem volt beérni a gyümölcsnek. Arra energiám nem volt, hogy foglalkozzak vele. Benőtte a sok fű és gyom, gyakorlatilag egy gyökérréteg volt az egész föld. Na azt kezdtem kitakarítani. Valójában az idők folyamán mindig fizettem valakit, hogy felássa a kertet, mondván az feka munka, más is elvégezheti. Nem felsőbbrendűségből, hanem hogy munkát adjak másnak is. Mert volt idő, amikor napi szinten jöttek munkát kérni. Viszont nem ástak rendesen. Köveket, gyökereket szépen mindent visszaforgattak. Most nem jött senki, hogy kéne munka, ezért nekifogtam én ásni, és rendesebben kitakarítani. Mondják, használjak gyomirtót. Nem akarok.
Nos, ebbe a részbe elültetem a hagymát, salátát, murkot, petrezselymet. Közben nevelem a palántákat a melegágyban: paradicsom, paprika, padlizsán, karfiol, ilyenek, és mire azok kiültethetők, a virágjaim elnyílnak és kiáshatom azokat, helyükbe tudom ültetni őket.
Napi egy óra kert címen kéne műveljem a projektet.
Cél: friss zöldség és szellemi rehabilitáció.
Mert padlón vagyok. Totál.
Ezért nem is írok mostanában.

Dimenziók


A párhuzamos dimenziók igenis vannak. Például lassan én is más dimenzióból nézem ezt a világot. Amiben éltem. Kezd úgy tűnni, mintha csak valami furcsa emlék lenne amit éltem. Néha, a stúdiómban, amikor egy egy basszus tónust illesztek egy számhoz, akkor érzem, hogy az még valami, ami az életemből van. Hihetetlen, hogy a basszus sem olyan mint az én időmben. Az én időmbeli basszusnak azt hittem, hogy volt valami mondanivalója. A mai basszust mintha valami kongó, ilyen keleti fazékféle baszásból mintázták volna, tiszta ezotéria, mintha hallanám is benne az összes horoszkópot kitapétázó állatkákat repkedni. Búg, mint mikor egy néma hal néz, mint akinek nem kell gondolkodni, mert ő már mindent tud.
De nemcsak ez. Nézem ezt a migrációs dolgot. No nem a niggeres felét, hanem a mienket, a sápadtat. A migrációs statisztikában Szíria után Románia következik minnyá. És tanúja lehetek, hogy az erdélyi magyarság ugyancsak kiveszi oroszlánrészét ennek a statisztika degesztésnek. Ha harc vóna, de nincs. Tiszta békeidő van. Ritka békeidő. Csak nézem és nem hiszek a szememnek és fülemnek, amikor bejelenti valaki, hogy megy. Mintha ide ki, csak a sarokra menne cigiért. Az a blazírt unottság. Az az elegáns hont elhagyás. Ki tud még ebben a szemét országban élni? Így az érvelés.
Most én erre mit mondjak? Én nem így látom. De ez az én dimenzióm, amibe lassan beolvadok, s mi ketten elolvadunk a nagy vákuumba. Marad a másik dimenzió, amit meg én nem tudok felfogni, de úgy néz ki, hogy mások, a fiatalabb generáció simán.
Mi nekem a tennivalóm? Semmi. Még a végén egy ünneprontó lennék.
Joggal mondhatja majd a fiam: apám egy falusi asztalos volt, voltak gondolatai, de na.
Szeretem, amikor számomra senkik, de társadalmilag jobban pozicionáltak bókolnak nekem, hogy nem is gondolták milyen értelmes vagyok. (Nahát). Remélem látja apám a mennyből, a harmadik szuperdimenzióból, amikor dicsérnek engem, hogy mégsem voltam elveszve, (igaz nem jól fizetve), noha az ő dimenzióját sem tudtam megérteni, amint az enyémet sem a fiam.
De így van ez jól. Mert velem vagy nélkülem a világ megy a maga organikus útján. Lám a 49 éves ember fontos ember volt, mégis halála után minden visszaállt a medrébe.
Nem hiába mondom, az ember ha elpucol, pucoljon úgy, hogy ne maradjon adósság hátra. Mert más emlék nem nagyon marad utána. A bútorok elkorhadnak, a mixek törlődnek, a barátságok, melyek nem voltak, azoknak meg tényleg mindegy. De ha törleszteni valót hagy maga után az ember, az csúf nyomot hagy a történetében. Ez aztán nem ismer dimenziós hasadást, megy a dimenziók közt mint a nyári szellő a búza kalászok közt.
Valami ilyesmit akartam írni.

Araszing


Éppen a stúdió bővítésén dolgoztam, mikor egy ismerősünk halálhírét kaptam. Három évvel fiatalabb nálam, kövér volt mint én, de ráállt a zöldségekre, csak zöldségekre, szenzációsan lefogyott és mindenféle sportra járt. Csodájára járt mindenki. Mintaként mutogatták: íme, lehet. Ha akarsz! Szívrohamot kapott és nem tudták megmenteni.
El is ment a kedvem mindentől. Rögtön belém nyílalt, hogy hú baz, ebben az állapotban hogy is merek élni? Aztán az önvád, jól van ember, de ebben a korban és állapotban, neked meg stúdión áll az eszed, ami a napnál is világosabb, hogy lúzer vállalkozásaid koronája. Miféle ember foglalkozik ilyennel, amikor emberek hullanak körülötte?
És biza napokra lebénított. Ez a hideg is rátett egy lapáttal, többet kellett vágjam a tűzrevalót, volt egy kemény cipelős napom is, másnapra alig szedtem össze magam, azt hittem ez már véges állapot. Nem igaz, hogy négy óra munka után kidőlök.
Azon törtem lelkem, hogy normálisabb dologgal kéne foglalkozzak. Hagyjam a stúdiót. Hagyjak minden őrültséget, minden pseudo intellektualizmust és dolgozzak többet, ha kinyuvadok egy szép nap, ne legyen annyi szar, amit hátrahagyok.
Aztán egy hét után meglágyultam magammal szemben. Úgy okoskodtam, hogy ha meghalok, bánnám, ha nem próbáltam volna meg a stúdiót. Éppen ezért, valószínű nagyobb figyelmet kell rá szenteljek. Mert mi lett volna a világ megannyi alkotásával, ha mindenki leállt volna a “normális” életre? Viszont más szemszögből, már nagyon kevés dolog tud lekötni. Politika nyemá, ezo-mazoság nyemá, mi más, mint a basszus tartomány tisztasága? Ha valami életreményt hoz nekem, az a stúdió az. Azé' me' lúzer, és azért, mert nem fáraszt le úgy, mint az asztalosság.
Nem lesz a stúdióból pénz sosem, inkább kiadás. Habár egyelőre elvagyok az újrahasznosítással. Kaptam valami régi ágyakat, katonai pokrócokat, ott porosodnak már vagy két éve, nyűgként néztem rájuk, viszont rájöttem, a katonai pokrócok tiszta gyapjúból vannak, érzik rajtuk az erős naftalin, ez jó, mert nincs benne moly, és ideális hangszigetelőnek. Az ágy keretek meg válaszfal alakításnak. A rugókat kilóra eladom és veszek csavart rá. Napi egy órával fejlesztem a stúdiót. Kettő megy a tűzre, kettő valami termelésre.
Így a koravén araszolásomról.