Mugotámá

(Többször nekifogtam életemről írogatni, de szánalmasnak véltem komolyan foglalkozni vele. Egyre több időt kell pihennem, gondoltam ne foglalja le más marhaság a fejemet, inkább elkezdem boncolni életemet. Ezek csak vázlatok, kipattant gondolatok, ha túllépek egy bizonyos szintet, talán összegzem is majd egy egységesebb művé...habár kétlem, hogy képes volnék rá, mindig befejezetlen projektek közt lavírozok. Ahogy Csabi szokta mondani, ha kétévente megjelenik: "magánál mindig van valami alakulás" Hát van. Sok elkezdett munka. Talán a sok elkezdés egyetlen erényem...)

Leszereltem a katonaságból és visszamentem a “Clujana” cipőgyárba, a víztisztító állomásra dolgozni. Ez a “Clujana” olyasmit jelent, mint a “kolozsvári” nőnembe. Ilyen elvtársnői kivitelben. Akkoriban ilyen neveket adtak a gyáraknak, magunk közt magyarok kluzsánának neveztük. Többnyire elvtársnők dolgoztak a Clujana gyárban, férfiak inkább a karbantartó részlegeken. Volt ott mindenféle karbantartó részleg. Saját motor tekercselő műhelye volt a gyárnak. Meg mindenféle egyéb műhelye. Úgy jártam azokba a műhelyekbe mint a tejjel, mézzel folyó Kánaánba.

Még katonaság előtt vettek fel oda, anyám rendezte el, ő a gyár bőr raktárában dolgozott. Ma visszagondolva jó volt. Nyomasztó volt számomra az egész szocialista világ, a maga idétlen és inkompetens munkatársaival és főnökeivel, de jó volt néha átmenni anyámhoz, ha csak pár percre is.

Nehezen éltünk. A munka nem volt megterhelő, mint ma, de nagyon kevésből kellett gazdálkodjunk. És teljesen kilátástalan volt minden változás.

Csicska voltam a munkahelyemen. A legfiatalabb mikor felvettek. Mivel nem voltam kisz (kommunisták ifjú szövetsége) tag, nem számíthattam az akkor még működő munkahelyen való kiképzésre, előléptetésre. 13 év után is szakképzetlenként hagytam el már az új rendszerben a gyárat. Utánam felvettek pár taknyost, román földbunkó parasztot, a pofájuk is még olyan neanderi volt, de benne voltak a kommunista (nem kisz) pártban. Félévente kapták a kiképzéseket és előléptetéseket. Lusta dögök voltak és semmihez nem értettek. Képtelen voltam vegyülni velük. Semmilyen szinten nem tudtam velük egy síkon mozogni. Ha lehetett mindig önálló munkát vállaltam a tisztító állomáson, attól se riadtam vissza, hogy a legszarabb munka legyen.

Reggelente én mentem a kantinba tejért. Vettem a kis szekeret, benne a tejes üveg ládákkal és elkocogtam majdnem két kilométerre. Hatalmas volt a gyár. Azért is vállaltam e megalázó munkát, mert sokan elfelejtettek üveget hozni, vagy nem igényelték a napi tejet (uram bocsá a toxikus munkakörnyezet miatt), nekem mindig volt készenlétben üres üveg és szívesen vittem haza tejet, akkoriban sokszor kenyérrel egyetlen ételünk volt. A tejezésben az is jó volt, hogy nem kellett a munkatársak hülyeségeit hallgassam már korán reggel. Olyan volt mint egy meditáció az az idő. Közben figyeltem az embereket a tejosztásnál. Legtöbben mind magamfajta csicska emberek jártak oda. Megöregedett férfiak, asszonyok, akiket nem kapott el a kommunizmus szele és valahogy nem volt gyomruk a párt adta lehetőségekkel élni. Gyakorlatilag előttem volt a jövőm képe: harminc év után is a kis szekérrel a tej után. De nem zavart. Inkább az, mint vegyülni.

Akkoriban Kocsis bácsira tudtam felnézni. A kiábrándult kommunistára, aki korára való tekintettel beragadt a rendszerbe, de már nem szimpatizált vele. Villanyszerelő volt nálunk. Saját műhelyt alakított ki magának, ő sem vegyült senkivel. Reggelente általában az első busszal mentem dolgozni, még öt előtt, mert később semmi esélyem nem lett volna beérni hatra. Így már fél hatra a gyárban voltam. A kapunál én pecsételtem több munkatársam kártyáját is. Ennek fejében minden reggel fél órát Kocsis bácsival tölthettem a villanyszerelő műhelyében. Csak ültünk a sötétben, a Vef rádióján szólt a Kossuth rádió. Akkoriban nekem Magyarország valami elérhetetlen álom volt, a Kossuth rádió meg olyan volt mint a frigyláda, amiből az Úr beszélt. Nem volt politika amit osszunk vagy szorozzunk Kocsis bácsival, meg azt is tudtuk, hogy börtön jár a politizálással. Apámat sikkasztás címén több mint öt évre ítéltek el, nem értettem a vádakat, nem vehettünk ügyvédet. Az ítélet kihirdetésén lehettünk jelen, ott felolvasta egy nagyon ellenszenves ember az ítéletet. Megértettem, eléggé fiatalon, hogy azt a rendszert lelketlen emberek alkotják, akik nagyon messze álltak az én jókaizálódott világomtól.

Technikai kérdések foglalkoztattak már tizenkét évesen, ilyen apróságok érdekeltek mindig. Ezért minden elhullajtott, kidobott anyagban valami felhasználhatót találtam. Jó lett volna ételben is ehető hulladékot találni, de az akkoriban egyszerűen nem volt. Elnézem ma, ahogy a görög gyorsétkezőben tányérok félig otthagyva, majdnem teljes cipók érintetlenül, és kukába öntik. Az az ember, aki három napos éhezési keresztségen átmegy, az élete végéig értékelni fog minden falatot, ha meg is gazdagszik. De aki nem ismeri meg az éhezést, az nem lát lehetőséget a hanyagságból elfelejtett tejes üvegekben.

Örökké alkottam valamit, fából, pléhből, elektronikai alkatrészekből, anyám néha aggódott, hogy nem csajozok, mondta, hogy ne zavartassam magam, hozhatok haza bárkit, semmint híd alatt vagy mit tudom én hol csináljam. Nyugtattam, hogy ne aggódjon, bárkivel úgysem állok le. Tényleg, mindig finnyás voltam a csajokkal. De lehettem, úgysem vettek számba. Tizenhat évesen olcsón megkaptam egy cigánytól egy hibás akkordeont. Gondoltam megjavítom, heteket bütyköltem, persze eredménytelenül, még apámnak is elmondtam a börtön látogatáskor, amikor kérdezte mit csinálok. El akarta terelni a kínos pár percet valami jóra és fene tudja hogy került ez szóba. Elmondtam terveimet, hogy harmóniumszerű levegő meghajtón agyalok. Hozzászólt ő is. De nem lett belőle semmi. Viszont megtudtam mi van benne, mitől szól.

Csak hallgattuk Kocsis bácsival a Kossuth rádiót és megtudtuk, hogy milyen a forgalom az M1-esen. Kocsis bácsi is mindig bütykölt valamit, meg szoktuk beszélni egymás bütyköléseit. Ötleteket adtunk egymásnak. Őszintén törődött velem Kocsis bácsi, akkor már második éve, hogy apám be volt zárva Gherlára. Ha kapott valahol egy csavart vagy bármit amiből úgy gondolta, hogy jó lehet nekem, felszedte.

Így beszéltük a készülő dobszettemet, mintha az élet legfontosabb dolga lett volna. Rengeteg technikai kérdésben állt egy dob felszerelés. Hogy valódi dobom legyen valaha, az teljesen kizártnak tűnt, az egyetlen lehetősége az volt, hogy csináljak egyet. De annyi anyagi és technikai kérdés találkozik egy bármilyen egyszerű szett elkészítéséhez, hogy még az is nagyon távolinak tűnt.

Egy ilyen téli, reggeli tejes utazásom alkalmával az anilines festő műhely mellett mentem el, ahol még a sötétben is kivettem, hogy egyes festékhordókat rétegelt lemezből csináltak, ilyen plakázsból. El is kezdtem válogatni és találtam száraz hordókat is. Nosza elkezdtem gyűjteni reggelenként a hordókat. Kocsis bácsi elismerően bólogatott. Hogy jó a szemem.

A víztisztító állomás, ahol dolgoztam, nagy területen feküdt, gyakorlatilag a gyártól elkülönítve volt, a cipőgyár hátsó őrszobája választott el minket a gyártól. A fő szivattyúink még a gyár telepén volt, ezért nekünk szabad ki és bejárásunk volt. A kapus elnézte tőlem, ha hulladékokat csempésztem ki. Nem törődtek velem, tudták, hogy cipőt, bőrt nem lopok, azt onnan is tudták, hogy a lopós maffiában ezek is benne voltak. Komoly csempész és értékesítő hálózat volt kiépítve, egymást csak rivális csoportok buktattak le. Nem az én világom volt. Annyira nem, hogy nem is mertek beszervezni. Még előlem is bujkáltak. De azért láttam egyet s mást, de tettem a hülyét. Teljesen önvédelemből tettem a hülyét. Kocsis bácsi helyeselte, hogy teszem a hülyét. Azt mondta ne foglalkozz ilyenekkel, mert bármi van, csak téged zárnak el.

De el voltam én a szemetek világában.

A doboknál a tesóm, én a bőgőnél. A dobok a MugoTama.

Rájöttem, hogy a hordók csak felületesen vannak összekapcsolva, ki lehet bányászni a kapcsokat és alakítani lehet a hordó átmérőjét. Időbe került, amíg rájöttem, hogyan illeszthetek össze ilyen hordókból dobtesteket. A bőrfelület kifeszítésére szereztem különböző átmérőjű, összekapcsolható fémgyűrűket, műanyag hordókról. Az is volt kidobva a vegyszeres raktárban. Azokra füleket hegeszttettem. Persze ezeket a füleket is ki kellet kapirgálni a vasas hulladékokból, illetve anyagot hozzá, azt levágni, hajlítani, lyukasztani majd hegesztetni. Mind pálinka és idő kérdése volt. Ki kellett fogni a mestert amikor ráért, amikor nekem is volt pénzem egy felesre, amikor az a kapus volt szolgálatos, aki nem szarozott. Sokszor a félkész alkatrészeket a gyár területén levő szivattyúházban dugdostam. Egyszer az egyik munkatársam rátalált ilyetén pár karimára, valamiért ideges lett és eltüntette. Borzasztóan rosszul esett. Több hetes munkám odaveszett. Nem volt mit tennem. Újakat csináltattam és jobban eldugtam őket.

Aztán rájöttem hogyan ragaszthatok vékony fa gyűrűket, amikkel majd a bőrt fogom kifeszíteni. Az volt az elképzelésem, hogy a gyűrűkre ragasztom a plasztik bőrt, amit még nem tudtam honnan szerzek be. Komoly felfedező utakat terveztem és végeztem a tejhordások alkalmával a gyárban, de sehol nem találtam megfelelő plasztik anyagot, ami jó lett volna a dobra. A hordókból vágtam centis csíkokat és kettőt összeragasztottam, majd kézzel csiszoltam óvatosan, amíg szépen felvette a formáját. Többel próbálkoztam, mert szállal ellentétesen kellett vágjam a csíkokat, elég ipari minőségű volt a plakázs lemez, gyakran ragasztás közben eltört.

Kiterveztem a peremet leszorító baba rendszert is, ezeket mind esztergáltattam, fúrattam, meneteztettem, semmilyen csavart nem lehetett akkoriban üzletben kapni. Havi büzsémben ott volt a feles pálinka, ha akartam, hogy a projekt éljen. Sírás környékez, ha ma látom milyen olcsón akarnak megválni majdnem újszerű dobjaiktól a zenészek. Húzzák az orrukat, hogy nem eléggé márkások, de mint amatőr dobkészítő, akinek a feje valamikor tele volt a dobkészítéssel, google nélkül, csóválom a fejem, hogy micsoda képmutatás és hozzá nem értés affektálási szinten, hisz a dobtest az dobtest, bárki bármiből csinálja. Nekem, aki a műbőr cipőmet minden szombat este meg kellett ragasztanom, hogy ne tátongó talppal menjek udvarolni, a műbőr cipő is cipő volt. Csak én tudom, hányszor varrtam meg a fenekem alatt szétmálló nadrágomat. Mert egy volt. Ha kimostam, bugyiban voltam. De ettől nem éreztem magam nyomorultnak. Örvendtem, ha kitaláltam valami új technológiát.

A lábcin szerkezetét effektíve kitaláltam. Megterveztem, alkatrészenként legyártattam. A lehetőségekhez és a hiányos anyagfeldolgozásos ismereteimhez adaptáltam a tervezést is. A lábdob pedált, ma gépnek nevezik, egy időre kölcsönkapott pedál szerint csináltattam, akkoriban Gyuszi barátom egy öntödében inaskodott, a pedál alkatrészeit használták mintának, sablont készítettek és kiöntötték. Nagyon egyszerű szerkezet volt, ma olyannal már elképzelhetetlen a dobolás.

A bőröket a sors groteszk jóvoltából biztosította nekem, egy hajnaliban mikor éjszakai műszakból mentem haza, a troliból a monostori bontott házakra lettem figyelmes, és egy adott pillanatban a törmelékek közt megcsillant valami, hirtelen megdobban a szívem, ráéreztem, hogy ott a plasztikom. Rögtön fogtam csodálkozó és semmit sem értő testvéremet és magammal lelkesítve vittem keressük fel a plasztikot a törmelékben.

Meg is találtuk és hihetetlen módon az egész dobszerkóra való tejfehér plasztikot találtunk, valamikor ablaküveg helyett használhatták.

Sokat doboltam akkoriban a saját dobfelszerelésemen. Szégyelltem mutogatni, de nekem nagyon megfelelt.

Nem szerették a munkatársaim az iszapot centrifugáló gépházat, egy irdatlan motor hatalmas fordulattal süketítő zajt csinált. Csak nézni kellett a műszereket és néha feltölteni a medencét iszappal. Ott szoktam dobolni. Egy kidobott szekrénybe szoktam zárni a dobokat és mikor délutáni műszakban voltam, akkor szoktam dobolni, akkor már nem voltak mesterek, mérnökök, akit zavart volna. A munkatársaim elnézték, mert elvállaltam a legszarabb munkahelyet cserébe.

Technikai vívmánnyal rukkoltam elő az iszapot szivattyúzó rendszert illetőleg. A pumpák gyakran levegőt kaptak, palettáit felgyűlt bőrdarabkák blokkolták. A mérnökök mindenfélét kitaláltak, de semmi sem működött huzamosan és megbízhatóan. Én megfigyeltem az iszap természetét és a pumpák adottságait. Mondtam is Kocsis bácsinak egyszerű elméletemet, hogy van két medence, amiben érlelődik az iszap, ebből medencénként a medence aljának szintjén, pinceszerű épületben két két pumpa lökné az iszapot a centrifugáló medencéjébe az iszapot. Mi lenne, ha a kimenetelüket egybekötnék és csaprendszerrel el lehessen zárni egyik vagy másik pumpát, és amikor a helyzet kéri az egyik pumpa egyszerűen kidugaszolja a másik pumpát. Visszanyomja az iszapot a másik pumpába, aztán kidugulva, kiszellőztetve újra lehet indítani.

A mesteremnek hiába mondtam, azt mondta “e prostie” azaz hülyeség. De Kocsis bácsi azt mondta, hogy szerinte is jó ötlet. Megkerülve a mestert elmondta a gondolatomat a mérnöknek. A mérnök annyira más világban élt, teljesen távol tartotta magát mindentől, magába zárt volt, sosem mert nyilatkozni, de éreztem, hogy nem az a tipikus rendszerbeli ember volt. Gyáván óvatos volt mindenkivel. De odajött hozzám és lementünk a pumpaházba, elmondtam neki mire gondolok, konkrétan megmutattam mit kéne csinálni, hol melyik csövet elvágni, hol illeszteni, hova csapokat tenni és miért. Azt is megmondtam neki, honnan lehetne felesleges csapokat leszerelni, meg csöveket, a víztisztító telep halott zónáiból, mert sok olyan része volt, ami inaktívan csak rozsdázott.

Nem mondott semmit, csak bólogatott. Pár hét múlva látom a szerelő brigád hegeszt, vág, csinálják amit mondtam a mérnöknek. Nem volt egyszerű művelet, mert ilyen húsz centi átmérőjű vas csövekről volt szó, egy egy csap is nyomhatott majd száz kilót.

A rendszer tökéletesen bevált. Egy nyolc órás műszakban legfeljebb kétszer kellett egyik medencéből a másikba keringetni az iszapot, így kidugaszolták egymást a pumpák. Mivel időmből kitelt, néha többet hagytam ezt az oda vissza keringetést, így hígabbá vált az állandóan lerakodó és vastagodó iszap, kevesebb gázt termelt és könnyebben volt kezelhető. Már azt is elértem, hogy a két medencében az edények közlekedési erejével pucoltattam ki a pumpákat. Ez azért volt jó, mert gyakorlatilag nem kellett annyit zárjam s nyissam a csapokat. De hiába oktattam ki a többieket, hogy ne hagyják addig amíg a rendszer levegőt kap, mert ha mindkét pumpa levegőt kap, nem lesz ami kidugaszolja őket. Bunkó románjának mind mondhattam. Nem értette, nem csinálta. Így megszokták, hogy csak Attila tudja. Kitaláltam, hogy egy tiszta vizes csövet is szereltettem a rendszerhez, ha mégis mindkét medence rendszere levegőt kap, vízzel töltöm fel a pumpákat és pár manőver után kidugja egyik a másikat. Könyörögtem nekik, bunkó román munkatársaimnak, hogy a csapokat mikor nyitják vagy zárják, ne szorítsák rá teljesen. Amikor bezárt vagy kinyitott, a menet a végére ért, egy két tekerést hajtsanak vissza, hogy ne feszüljön öntvény az öntvényen, mert egyszerűen beragad pár óra alatt. Barmok, ennyit nem tudtak megjegyezni. Még húztak rá egyet, mintha el akarna menekülni a csap. Aztán csak feszítő vassal lehetett újra indítani.

A mérnök aztán behívatott az irodájába, elmondta, hogy nem tud jutalmazni a találmányomért, mert az ő neve alatt futott a tervezés, nincs legális formája annak, hogy engem jutalmazzon. Nem is igazán értettem miről beszél, mondtam neki, hogy én köszönöm, hogy könnyebbé tette a munkámat. Ez Kocsis bácsi érdeme is volt, mert meghallgatott és közvetítette a mérnöknek. Sok ilyen találmánnyal rukkoltam utána is elő, legtöbbjét elfogadták. De mivel nem voltam Kisz tag, semmilyen előléptetést nem tudtak kieszközölni nekem.

Egy adott pillanatban mondtam a munkatársaimnak, ami aztán a mesterhez is eljutott, hogy volt egy inaktív, felesleges, hatalmas medencénk, hogy takarítsuk ki és tartsunk benne halakat. Mindenki lelkesedett, de nem lett belőle semmi, mert nem tudtak kiegyezni, hogy de akkor kié a hal? Hát mindenkié, mondtam nagy naivan. Aztán, hogy ne a kapzsiságuk miatt kelljen lefújni az akciót, hisz nagyon is igaz az a román mondás, hogy “a szomszéd kecskéje is dögöljön meg” arra fogták, hogy nem lehet magán akcióba fogni állami tulajdonon. Pedig én nem úgy gondoltam. Úgy gondoltam, hogy a víztisztító állomás egyik ékköve lehetett volna a halas medence, akár állami tulajdonban is. Mert ha mindenki megcsinálta volna a dolgát és nem szabotálták volna a folyamatot, a víz kristálytisztára lett volna tisztítva. Azért volt fontos az iszap szilárdítása, mert a kezelt szennyezett vízből kivonta a rézszulfáttal és mésszel megkötött hulladékot, ami föld trágyázására állítólag kitűnően bevált. Amíg mindhárom váltásban működött az iszap centrifugálása, a telepet elhagyó víz tiszta volt szemre is és a PH mértéke is tökéletes volt. De senkinek nem volt szemernyi gondja se ha nem mentek a dolgok. Még a mester is kapta a kifogást, a mérnök mosta kezeit, s mindenki jajgatott, hogy nehéz. Pedig én a munka időmben már azon spekuláltam, hogy a medencék közti zöld területeken kertészkedjek. De lebeszélt róla Kocsis bácsi, mondván, hogy ezek a gazemberek mind lerabolnák kertedet mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül.

Beláttam igaza van.

Az egyik dörzsöltebb, kommunista csoportfelelős, ki egyébként ellenfelet érzett bennem, valószínű irritálta hogy húszéves se vagyok és bármihez fogok minden működik, egyszer lekapott, hogy mit gondolok, az nekik nem jó, hogy bármihez fogok minden működik, mert nekik nem működik minden, és úgy veszik, hogy ők akkor hülyébbek mint én. Hogy fogjam vissza magam, mert nem lesz jó vége.

Rosszul esett és elgondolkoztam ezen. Még azt is mondta nevetve, hogy valószínű Amerikában már rohadt gazdag lennék, mert úgy osztom szorzom itt az állami vagyont, mintha a sajátom lenne, de tudjam meg, hogy ez a népé és olyan amilyen ez a nép, de élnie kell és én gyakorlatilag rendbontó vagyok. Azt hiszed, hogy te okosabb vagy mint mi? Ilyenekkel traktált. Erre nem gondoltam. Valóban mindig úgy álltam hozzá a dolgokhoz, mintha az enyém is lenne és törődtem azzal.

Aztán hogy ne vigyem minden nap a két három liter tejeket haza, nem engedtek többet tejért menni. Mást bíztak meg vele, aki káromkodva ment és nem hozta el az ott maradt tejeket. Csak úgy. Mint ahogy kidobták a félkész dob karimáimat.

Volt egy főnökasszonyféle az irodában, aki aztán felkerült az irodákba a párt révén. Én nem kapcsoltam akkor, hogy ez a fehérnép szemet vetett rám. Negyvenen túl lehetett, én meg friss hús, nagy kerekre nyílt naiv tekintetekkel, Jókai szentimentalizmussal mentem ha hivatott mindenféle ürüggyel. Vigyorgott, de valószínű meglátta beton elszántságomat, melyet amúgy sem tudtam értékesíteni semmiben, a vigyorgásnál maradt. Egyszer egy ilyen felhívatásnál bensőségesebb hangnembe elmondta, hogy nem jó, hogy nem vagyok párttag. Elrendezi, hogy rendkívüli módon felvegyenek a pártba, ott majd Kisz taggá avatnak először, s meglátom az előléptetések is gyorsabbak lesznek. Tesz ő róla, mert látja, hogy rendes, megbízható gyerek vagyok, sok potenciállal.

Vettem egy nagy levegőt és elmentem azon a szerda délután a pártgyűlésbe, a tekercselő műhelybe. Hamarább érkeztem oda, voltak már páran bent, felismertem legtöbb léhűtőt, akiket látásból ismertem, gyomoridegem lett és pár perc után felálltam, mintha csak kinézek amíg a gyűlés megkezdődik és felszáradtam. Soha többé nem hívatott a főnökasszony. Nem hányta fel nekem a dolgot, de nem is vigyorgott többet rám. Lemondott rólam.

Se Kisz tag, se párttag, se szakképzett nem voltam. Soha semmiben.

Püföltem a dobjaimat, otthon csinálgattam az erősítőket, autodidakta módon bütyköltem, bontottam, megint bütyköltem, mindez csak arra volt jó, hogy hallgatva a Kossuth rádiót csendemben gondolat világomban barangoltam. Látszólag életem teljesen értelmetlenül zajlott egyik napról a másikra. Mindig volt egy apróság ami lekötött, egy fül hegesztése, egy pléh doboz átalakítása. Kikerültem az élet legérdekesebb állomásait, nem hívtak bulikba, csajok nem álltak le velem, ha valahova mégis elhívtak, untam magam, vagy hamar megutáltattam magam, puszta létezésemmel. Ismeretlen csajt ha táncra kértem, már a refrén környékén megkérdezte, ha járok e valamilyen egyetemre. Nem, feleltem, dolgozom. A cipőgyárban. Azt már szégyelltem mondani, hogy szennyvíz tisztító állomáson dolgozom. Mert az mi is? Ja, szarkavarás, gyakorlatilag.

De tudod, ez nem olyan szar.... de mindig veszítettem ha belemélyedtem a magyarázkodásba. Szakadt cipőm, kopott ingem s nadrágom, és még egyetemista se vagyok, biztos képlete volt a faképnél hagyásnak. Mint víz az esőkabátról, úgy hullottak le mellőlem a csajok. Ezért nem is mentem bulikra. Minek? Égni?

Pláne miután életem első nagy szerelme kikosarazott, nagyon nem volt kedvem társasághoz. Ekkor már Gyuszi barátom is elfoglalttá vált, udvarolt egy szép lánynak, akivel már viszonya is volt. A mi időnkben ez felfoghatatlan haladásnak számított. Szilvási regényei voltak a mérvadók, naponta háromszor zuhanyozni és kétszer szexelni szerelem nélkül. Ez nagyon messze volt az én birtokos elképzeléseimtől, ahol szeretetben, együtt élve örvendezünk az életnek és beérve azzal amit meg tudunk termelni és csinálni.

De minden birtokom egy régi asztal volt, pár alkatrészes skatulyával és a sosem befejezhető munkáim.

Random könyv

Véletlenszerűen levettem egy könyvet a polcról, amint hónapokkal ezelőtt levettem Mollináry Gizella könyvét. Szeretek (általam) ismeretlen íróktól olvasni. Legtöbbször kellemesen csalódok. Most Vámosi Miklós egyik könyve került kezembe. Pár oldal után letettem. Nagyon Szilvási íze van stílusának. Emlékszem tinikoromban Szilvási őrület volt, illett minimum három könyvet olvasni tőle. Hát olvastam, és rém bunkónak éreztem magam, hogy nem tud lenyűgözni. Most Vámos Miklós Félnóta könyvéből ugyanezt érzem, de nem hinném, hogy feltétlenül bunkóságomból eredően, hanem egyszerűen azért, mert nem szeretem a hangját. Valahonnan olyan kétméterhúsz magasságból szól le hozzám, úgy érzem. Mollináry Gizella regényei fix a szív magasságából szólnak és most elgondolva, nem is törődött azzal, hogy ki sértődik, ki nem, ő egyszerűen annak írt, aki képes rezonálni rá. Nem érzem azt, hogy széles körben akart imponálni. Lehet csak én érzek így, de pont emiatt, hogy így érzek, érzem, nehezen, de találok valamit ami le tud kötni. Mert egyébként, és lehet sokak megrökönyödésére, legtöbb hatalmas magyar klasszikus untat.

Persze, nem vagyok abban az értelemben értelmi ember, akit érdekelne bármilyen szinten a történelem (időérzéktelen), a társadalmi rétegződés (Krisztusban liberális szocialista) vagy a nemzeti tisztaság (Földhözragadt), de annál inkább az emberi érzések, kapcsolatok érdekelnek, ezért értelmem ebben az irányban keresgél.

Magyar klasszikusaink nem kétlem, a szakma hatalmasai. De pontosan ez az atyáskodóságuk zavar engem, túlzottan elméleti, idealizált világba akarnak vinni, holott engem a Pillangó stílusú életregények érdekelnek, mert úgy érzem azok adnak valamit.

Percig sem tagadom, hogy pickos pruli vagyok, ki nem értékeli nemzete értékeit.

Sokan úgy vélik álmodozó vagyok, holott nap mint nap konkrétizálódnak dolgok körülöttem. Én nem csak álmodozó vagyok, hanem olyan, aki álmait meg is akarja valósítani. Ez meg nem egyeztethető a csak álmodni képes, de cselekedni nem társadalmunkkal, ezért irritáló. Mint a többszörös olimpia úszóbajnokkal, aki egyszer feladta és azóta közellenség.

A profi írók inkább csak álmodoznak és álmodtatnak. Gizella regényeivel pont szívbe találja az embert, ezért nem tudta befogadni tárt karokkal a brancs.

Az ember életútját, munkáját az ilyen felismerések, találkozások zökkentik ki holtpontjukból, mint az én esetem Gizellával. Én ilyen értelemben kutakodom irodalom, történelem vagy nemzeti kérdésben, ami képes a holtpontomból kimozdítani, elérhetővé, élvezhetővé tenni a mindent, nemcsak fogcsikorgatva elszenvedni.

Engem nem lehet sokáig terrorizálni az “itt élned halnod kell, magyar...” szlogenekkel, viszont hiszem, hogy széppé, kellemessé lehet tenni az életet magyarul is, anélkül, hogy ettől feltétlenül bedilizzek.

Gizella regényében felhozta, hogy igen, ő idegen, nem magyar, horvát anyja, makedon apja keveréke, de magyarul érez, és amíg nagy magyarok külföldi írókért rajonganak, ő él hal Petőfiért. Regényeiben nem titkolja antiszemitizmusát, de azt is leírja, hogy mitől lett az, hogy a körülmények vitték rá, de tisztán látja, hogy a magyar nem teljesen ártatlan a dologban, mert amíg a magyar balfaszkodik, addig mások hasznot húznak belőle. És nagyon úgy fest, hogy a magyarnak ez a lételeme, hogy örökké szomorkodjon és ebből az állapotból egy fatalista, önpusztító, sorstól megvert világnézetben éljen. Dukál neki, hogy mindig urak verjék. Idegen harcokat vívnak örökké, holott a legelvetemültebb korruptabb sajátjai viszik az őrületbe.

Gizellában az is irritáló hatású volt, hogy a zsidók legtöbbje művelt volt, a saját élete meg nem úgy alakult, hogy művelhesse magát, fiatalon szembe kellett nézzen a nyomorral, míg a zsidó lányok kiöltözve zongora leckéket vettek és irodalmi estékre jártak. Szerintem az is irritálta Gizellát, hogy sajátjai szánalmasan kispolgáriak voltak, hogy amikor lehetőségük is lett volna kitörni a nyomorból, nem tették mert nem volt meg hozzá a megfelelő értelmük, mindent hamar feléltek, felzabáltak, sőt, mintha egy bolond hajsza lett volna, hogy minél hamarább visszazülleni a fűtetlen, nyomorgós állapotba. Míg a zsidó megvett még egy kiürült, lerobbant sarki butikot. Ebben a két végletben lavírozott, az egyik réteg kiutálta, a másik nem fogadta be.

Csak remélhetem, hogy majd aztán megkapta boldogulását, hisz elég szép kort ért meg.

Na, de Gizellából kiindulva nem is érzem akkora marhaságnak az én gondolataimat, mint eddig éreztem. Ide akarok kilyukadni.

Ugyanúgy, ahogy a pickos proli előtt még sok alkotó ismeretlen, úgy sok szürkeségben sínylődőnek is van mondanivalója, ami ugyanúgy lehet másoknak mérföldkő, mint nekem Gizella.

Percig sem kétlem, hogy meglátásaim széles körben érvényesek, hasznosak lennének, de volt már olyan esetem, amikor valakinek én voltam a megoldás. Ha nem is látták be, vagy nem is értékelték, tény volt.

Szóval ez a Vámos Miklós nem nyerte meg szívemet. Ez a szilvásis megszólalás nekem nem mond semmit. Nézhetek más könyv után.

Belső szigetelés

Kívülről akartam szigetelni a két kis szoba külső falát, de állvány hiányában lemondtam az idén és belülről szigeteltem, amitől tudom a szakma frászt kap. Hogy penészedni fog. Mivel csak magamra számíthatok, több időre van szükségem, hogy azt az 50 négyzetmétert kívülről szigeteljem azzal a tíz centis polisztirénnel. Egy teljes hónapra nem állhatok le, közben mást is kell dolgozzak, elhúzódhat több hónapig is. Állványt ennyi időre bérelni drága. Ácsolnom kéne valami szerkezetet, amit máskor is fel tudok használni, mert a stúdió oldalán is vakolni, szigetelni szeretnék valamikor. De ennek az anyaga is egy vagyon. De még mindig olcsóbb mint állványt venni. Állványt nem érdemes venni, mert úgy járok vele mint a betonkeverőmmel, ha tudják hogy van, barátilag kölcsön kérik két napra és rendszerint három hónap után megyek utána és örvendjek ha visszakapom. Gerenda szerkezetet senki nem kér kölcsön. Úgy van ez, amint Imre mondja, hogy ha elég szegények vagyunk, senkinek sem kellünk és békén hagynak.

Valójában az egyik kis szobában már vagy nyolc éve szigeteltem másfél falat, ebből a fél külső, az egész belső fal. Azért szigeteltem belülről a válaszfalat, mert az a csarnokban van, egy húsz centis habtégla fal és borzasztóan húzott. A külső fal harminc centi vastag, ilyen ipari téglaféléből van építve, belül hatalmas lukakkal. Az nem húz annyira. De ha penészedni akart volna, azóta lett volna ideje. De nem történt semmi. Viszont érződik a szigetelés hatása. A szigetelés egy réteg öt centis polisztirén és 8 mm-es OSB lap. Mi szeretjük az Osb textúráját, mindenféle fa forgácsból alakított préselt lemez. Ez szerintem eléggé zárt felületet biztosít, párazáró hatása is lehet, hogy nem penészedik mögötte. Mert állítólag belülről szigetelni egy falat legfeljebb úgy lehet, ha a belső fele lezárja a pára átszivárgásának a lehetőségét. De hát a stúdió külső falát is így szigeteltem és nem penészedik semmi. Szerintem akkor penészedne, ha gipszkartonnal zártam volna a belső felületet. De őszintén utálok bármiféle gipsz, mész, cement anyaggal dolgozni. Úgy látszik, hogy valami biológiai okból is ösztönösen a fát választottam megélhetésül, mert az nem zavar, de ezektől a poros építkező anyagoktól kicserepesedik a kezem. Érdekes, mikor az agyagot használtam kályha építéskor, az agyag nem bántott.

Mivel az utóbbi nyolc évben alig volt vendégünk, felszámoltuk a vendégszobát, Hunor oda akar költözni. Van fürdő szobája, neki az a kisebb szoba jobban tetszik, olyan, mintha egy tömbházban egy külön kis lakás lenne.

Egy kalap alatt leszigeteltem nemcsak a külső falat, hanem egy ugyancsak csarnokba néző belső falat Hunor új szobájában. A számítógépes stációjához a falra új, kikapcsolható áramelosztókat szereltem, utálom azokat a földön fetrengő hármas elosztó sereget, mindig tele kábellel a föld, takarítani se lehet rendesen, mert megmozgatva azokat valami mindig elmozdul. Valamikor az ablakainkat úgy csináltam, anyagspórlás címén, hogy a fele fix, és csak a fele nyílik. Viszont a fix felét borzalmasan nehéz mosni. Egy mocsokkal csináltam egy nyílót a fix részhez. Ez már bukik is, nemcsak nyílik, így nem kell rohanni, ha viharosan esik, remélhetőleg nem ázik be a fél szoba.

És még számtalan apróságot alakítottam, cseréltem, ha már alakításba vágtam. Mert a fűtőtestet is beljebb kellett költöztessem hét centivel, hogy mögötte szigetelhessek. Akkor gondoltam egy leeresztéssel teszek rá ilyen szellőztető automatát. Hát az biza nagy egy találmány. Mert valamiért pont ennek a két kis szobának a fűtőtestei telnek meg levegővel és ha elfelejtem manuálisan szellőztetni, sunyin lehűl a szoba és csak akkor kapok észbe. Így magától szellőzteti. Le is fogom cserélni az emeleti szellőztetőket. Állítólag a nagy rendszerekben és nagy kazánokban gyorsabban termelődik a levegő, gyakrabban kell szellőztetni. Télen hetente szoktam körbejárni a fűtőtesteket és ugyancsak összegyűl a levegő. Kéthavonta a vizet is ki kell egészítenem a rendszerben, pedig egy csepp nem sok, de annyit sem ereszt a rendszer. 18 aktív fűtőtest működik télen, négy le van zárva, a gépházban nem fűtők mióta egyedül dolgozom, egy 60KW-os kazán hajtja meg ezeket. Elkerülhetetlen a levegő képződése az ágas bogas rendszerben. Ezért fogom a szelepeket lecserélni.

Végére jártam a negyedik Mollináry regénynek, már csak “Az Isten hallgat” maradt, de azt nem lehet sehol megtalálni. Vadászom, de szembe kell nézzek azzal a lehetőséggel is, hogy talán sosem fog a kezembe kerülni.

Gizellában majdnem magamra ismerek, ha nem is kimondottan, mert sorsom nem volt mostoha mint az övé, viszont az igazság keresésben nagyjából egyformán elvetemültek vagyunk. Csodálkozom is magunkon egy picit, márt mint Gizellán és magamon, hogy mi a fenét keresünk mi igazságot egy olyan világban, ami nem az igazságra akar épülni? Valahogy olyan ez, mint az erőltetett cigány integráció, ahol a cigánynak se nem érdeke, se nem lételeme az integrálódás. A kettőnk, önként vállalt dezintegrációs harcunkban pontosan a társadalomba való integrálásunkat tagadjuk meg. Gizella anyja, ki egy rohadék fehérnép volt, mindig kihasználta lányát, nagyon fején találta a szöget, és ezt Gizella sem tagadja, mikor azt vágta fejéhez, hogy “mit gondút mogá, be tud épölni a bithes zsidukhó, mert utálá a retkhes prulit? Mogá ahelyett hogy doguzná rendesen, megy cucalistának? Ákásztoni fogják.” Valahogy így.

Az én esetemben a szerencse az, hogy szüleim magyar, munkás típusú emberek voltak, akik nem magyarosították neveiket, nem kellett származásukat titkolni, elfedni, noha valószínű ükszüleink között lehetett idegen, talán bolgár illetve zsidó vér is csörgedezhet bennünk, de mára már kimagyarosodott, bizonyítéka az, hogy a “retkhes pruli” osztályban otthonosan mozgunk. Innen bennem a munka imádata és nem akármilyen, nem a könnyen élést biztosító munka iránt, hanem az eléggé nehéz. Habár néha sóhajtózom egy kis könnyűségért, pláne mikor a hasamból a sérv keményen kidülled ha cipelek.

Én már nem harcoltam nyíltan az igazságért. Csendben, itt a blogomban duzzogok, pruli módon. Gizella a legrosszabb helyeken jártatta a pofáját. Gizella azt hitte, hogy az igazság mindig győz. Én láttam a cuculiazmusban, hogy semmi köze az igazságnak a győzelemhez. Igény nincs rá, csak börtön jár érte. Mára már feleslegessé vált az igazság keresése. De értem Gizella vívódásait, ilyen szempontból megértem és minden tiszteletem. Nem akart ő mást, mint valakinek az oldalán boldog lenni és egy állandó, normális munkahelyen dolgozni, ahol megbecsülik és nem akarja minden férfi főnöke megerőszakolni. Olasz orvos volt az apja, aki nem vállalta be, viszont tőle örökölhette az értelmiség utáni érdeklődését, melyet mindig ledorongolt, visszahúzott bunkó, faluról szabadult anyja fatalizmusa.

A napokban a Tusványoson volt az a dolog a lánnyal, hogy fütyülvén a földre rángatták a hajától. Valahogy megértem őt is, hajtja a nyugtalan természet, de őszintén azon csodálkozom, hogy székely lány mit is gondolt szegény? Mi más az, mint értelmetlen meggondolás, noha ismered néped derék, karakán, megtántoríthatatlan hagyománytiszteletét és ápolását, különösen a női nem iránti bánásmódban és mész te oda hergelni azt? Egy székely lánytól ez butaság. A székely világképe nem jut a budapesti kivágott fákig, nem győzik vágni a magukét, ők úgy mennek szeretett miniszterelnökük elé, mint a szűz Mária elé Csíksomlyóra, nekik ez vallásos szertartás. Odamenni fütyülni az legalább olyan gorombaság, mint templomban istentisztelet közben fütyülni. Nem szép. Illetlen. Politikailag meg teljesen értelmetlen.

Mit is akart a lány? Nyíltan harcolni az igazságért? Mi az igazság? Erről Jézus is nagyokat hallgatott. Pedig Pilátus tényleg érdeklődött. Annak a pár retkhes prulinak hiába mondta, azok rögtön templomot építettek.

Gizella nagyon egyszerűre foglalta össze az akkori munkásmozgalom lényegét: “ ez az egész munkásmozgalom egy hozzánk hasonló slendrián Mollináry család, melyben ok nélkül nyűgösködnek világfájdalmasan a Gabikák, megbűvölve bámulnak nézőközönségként az Annák és örökre gürcölnek a Marisok és Gizák. Az egészen aztán keresnek a sváb Müllerek és a zsidó Spiellerek.” Én ezen csak annyit javítanék, hogy a Müllerek meg Spiellerek azért keresnek rajta, mert a Gabikák, Annák, Marisok és Gizák nyűgösködnek, bámulnak, gürcölnek.

Ez a Parvuleszku, valami okos ember lehet, szoktam hallani beszélni, elemezni és még nemigen találtam benne olyat amiben nem igazán értenék egyet. Azt mondta, hogy ez az egész nemzetkedés, ami ezekben az országokban zajlik egy járványféle, ami Romániát sem fogja elkerülni, mert egyelőre ez az egyetlen téma, amivel tömegeket lehet mozgatni választások elé nézve. Hogy jövő évben itt Romániában is felbukkan az, ami most tombol Magyaroszágban, Lengyelországban, mert van a középréteg, aki nem kötelezte el magát se jobbra se balra és ezt a közepet fogják ingerelni, húzni jobbra, és sajnos a nemzeti kérdés az mindig egy olyan téma, amivel kampányolni lehet, viszont olyan ez, mikor a gyerek a gyufával játszik.

Amiket Gizella leírt az ezelőtti száz éves proli magyarság világképéről, az mára semmit se fejlődött. A cirokot ugyanúgy önkéntesen viszonteladónak adjuk és még mindig csak nyűgösködünk, bámulunk és gürcölünk. A fő, hogy néha lelkünket csiklandozza egy egy karizmatikus szónok, aki láthatatlan sárkányokkal való küzdelemre bújtat, visszavisz gondolatban valami nemlétező dicső állapotba és mennyei Jeruzsálemet ígér, ahol nem leszünk csak mi a 144000 tiszta és feddhetetlen isten lovasai aranyíjakkal a kezünkben.

De mindeközben a cirokot továbbra is viszont eladóknak fogjuk adni, ha azt kiűzzük majd az országból, legfeljebb nem foglalkozunk cirokkal.

Hála a balfaszoknak

A tegnap az emberiségnek lehetősége lett volna eloszlatni bennem azt, hogy az emberek rosszak. Egy gesztussal szebbé tehették volna a világot.Az arra hivatottak nem segítettek. Jó, hogy megoldottam magam a gondomat, de valamiért jól esett volna, ha az emberi empátiát megtapasztalom. Jól mondta valaki, hogy az emberből eltűnt az empátia. Nem tudtam tegnapig ennek a súlyosságát felfogni. De most már értem.

Mondanám költői sóhajjal, hogy Óh, ezek a mai fiatalok, de ezek a mai fiatalok élére sorakoztak az ugyancsak magam és öregek generációja.

Olyan időket élünk, mint “A gyermekek apja” filmben, ahol nem születik több gyerek a Világon és azért boldogtalan az ember, a mai film címe “A bolondokházába szorult empátia” lehetne, ahol az emberből eltűnt az empátia, de itt már nem lehet tudni mitől boldogtalan az ember, mert elvesztette azt a készségét is, hogy tudná mi a boldogság.

Szerintem nem dramatizálom túl a helyzetet, tegnaptól lecsillapodtam és volt időm reflektálni felette. Aludtam rá. És amire alszok és ugyanúgy gondolom, az nálam már bizonyosságnak számít, akkor is, ha közben kiderül tévedek. Akkor majd az új bizonyítékok fényében újra átértékelem a dolgokat.

Azaz, a tegnapi rossz hozott egy új bizonyítékot, ami jó, és ezt akarom leírni. Ha ez az új jó nem lett volna, csupán a rosszért nem írok. Engem olvasni és érteni tudni kell, ha rosszat írok, abban is a jóért teszem, hogy íme, így ne csináljuk.

Reggel elindultam dolgomra, szokásosan köhincsélt az autóm induláskor, már régóta tervezem a szerelőhöz menést, de oda gyomor kell menni. Mióta Misu a román tákoló szerelő meghalt, irtózok bármiféle szerelőhöz menni. Misu szerette a régi kocsikat. Soha nem utasított vissza senkit. Lassan dolgozott mert öreg volt, beteges, így is a kórház mosdójában esett össze, pedig kiutalták aznap. Anti bácsi, aki szintén tákoló, ahhoz is szívesen mentem volna, de autómnak most valami kacifántos baja lehetett. Szerintem. A motorházba nézve, jó hogy több húszévesnél az autóm, de sokkal bonyolultabb mint voltak a Dácsiáim, amiket egy fogóval s csavarhúzóval bármikor megjavítottam. Éreztem, hogy a mostani Golfom bonyolultabb. Több benne a drót, cső, meg minden. Hagyom a szakemberre, így okoskodtam.

Behajtottam az első benzinkúthoz, mert eszembe jutott, hogy az útadóm lejárt, gondoltam megújítom. Hirtelen bekeményedett a kormány s a fék, még jó, hogy nem mentem neki a benzinkút üzletének. Leállt a motor. És pár kulcs után rájöttem, eddig várt rám, itt beadta a derekát, bármi legyen az. Nagy nehezen betoltam az autót a benzinkút szélére, ahol még állt egy autó, tudom, hogy törvényileg nem lehet benzinkútban autót javítgatni. Túlzottan nem estem kétségbe, mert a benzinkút mindkét oldalán autó szerviz van és az út másik oldalán ott van az autó villanyszerelő, akinél még jártam régebben a Passatommal. Felhívtam két szerelő ismerősömet, mindkettő három percre lakott autóval, gondoltam valamelyik csak kijön és seperc alatt felélesztik az autómat fizetek oszt mindenki megy dolgára.

Valószínű más Világban élek, magamból kiindulva.

Mielőtt a leírásnak fogtam, magamban azt mondtam, na állj meg Muzsi, először adj magadról egy olyan példát, amikor hívtak hogy baj van és rögtön mentél. Pár szempislogásnyit zavarban voltam, mert azt hittem, nem tudok példákat felhozni, de aztán mégis, csoda mód eszembe jutott nem is egy, több, és amióta ezen töröm a fejem, egyre több ilyen példám jut eszembe. Például felhívott egy ismerősöm, egy este, hogy kiment a házban a biztosíték, hiába emeli fel őket, mégsincs árama. Nincs kihez forduljon, rólam tudja, hogy a villanyhoz is értek. Bementem faluról Dévára. Negyed óra alatt megkaptam egy régi biztosítékot a kapu alatt, amiről azt hitték, hogy a szerelők mikor átalakították, kivették a rendszerből, de ezek szerint nem. Az egész ház fogyasztása egy sima 10 ampernyi ilyen szálas biztosítékon át ment. Új szálakat dugtam át, lett áram. Eszembe nem jutott volna pénzt kérni érte.

Más. A négytagú család, két szülő, két gyerek, mentek az állomás fele. Kérdeztem őket, merre? Nem tudják, mondták. Mondtam nekik, pár napra míg találnak valamit a csarnokban elhelyezkedhetnek. Pár évig ott éltek, aztán a gyerekek szárnyra kaptak és külföldre mentek dolgozni, majd a szülőket is kivitték.

És szerénységem miatt nem folytatgatom itt sűrgösségi beavatkozásaimat, legtöbbször a magán vagyonom illetve a családom ellen komplottálva.

Bementem a szervizekbe, gondoltam ha az ismerős szerelőim nem akarnak kijönni, sőt immel ámmal, mint egy vesztett ügyben tanácsot sem igen akartak adni, hogy de ez autó villanyszerelő dolga, az egyik valamit akart mondani a benzincsővel kapcsolatban, hogy szedjem le nézzem meg ha jön benzin, csak félszájjal kérdeztem vissza, de hol nézzem, azt mondta reménytelen és lecsapta a telefont. Az egyik szervizes kinézett az ajtón, oda látszott az autóm, láttam a képén, hogy hazudik, azt mondta hogy nem foglalkoznak ilyesmivel. De mivel? Bementem a másik szervizbe, ott egy fiatal, kirühelődött rumunromaféle srác volt, szarkasztikus iróniával megveregette a hátamat és azt mondta, hogy nem pickolja kezeit az én autóm zsíros drótjaival. Az autó villanyszerelő szabadságon van, így az egyik alkatrészes üzlet. Egymás mellett kettő van.

Közben annyira jutottam míg mindezeket lejártam, hogy kikutattam, szikra megy a gyertyákra. A benzin kutasok nem szoltak semmit, de sűrűn figyeltek. Két alkalommal rendör kocsi is megfordult, gondoltam azt hazudom nekik, hogy várom a vontatót. De nem csesztettek. De aztán kimerült a tudomány, tanácstalanságomban valóban vontató után kerestem az okostelefonomon. De hova vontassam? Felhívtam a szerelőket, oda ne vigyem, előbb villanyszerelő nézze meg. Na akkor haza vontatom, mondtam magamban.

Elkeseredésemben, csalódottságomban elkezdtem a guglival keresni. Találtam egy 2007-es román fórumot, ahol éppen golf indítását diskurálták. Rengeteg hozzászólást olvastam, és elkezdtem azok szerint nézegetni, fejtegetni. Megkaptam a benzin csöveket, lecsavartam őket, kulcsra nem jött a benzin. Olvastam. Közben gyötört a 33 fok meleg a pléh autóban. Folyt rólam a víz. Már öt óra eltelt a krízishelyzet beállta után. Nem pörgettem eszetlenül a motort, mert tudtam, hogy az aksi lemerülhet. Ezt már rég megtanultam. Kibogarásztam, hogy az autónak villany pumpája van és a csomagtérből közelíthető meg. Megtaláltam, leszereltem a fedelét, improvizáltam egy kontroll lámpát a tartalék égővel és nyugtáztam, hogy áram megy a pumpához, de benzint nem lök. A fórumos utasítások és tapasztalati leírások alapján ki tudtam operálni a tartályból a pumpa egységet. Másfél óra alatt elhozták a megrendelt új benzin pumpát, bonyolultsága ellenére elég könnyen összeszereltem, és negyed kulcsfordításra berobbant a motor, dorombolt mint egy elégedett nagy cica.

Amíg vártam az új pumpát, a régit bizeráltam és próbáltam megfejteni, hogy miként lehetséges, az erőtelen, hidegen indulás, majd ha felmelegszik a motor normálisan megy, viszont motorfékkel köpködött a motor? Olvastam, hogy motorféknél valamit csinál a benzinpumpával a relé, de nem értettem mit. Mikor újra áram alá tettem a motort, beindult, forgott a turbina is, ezek szerint valamitől hol ment, hol nem ment. A fórumosok azt írták, hogy kiöregszik a pumpa. Ezek szerint hidegen a benzinpumpa köpködött, nem mindig ugyanúgy, volt mikor ment, volt mikor nehezebben.

A napokban okosabb leszek, többet fogok dokumentálódni és most már magam fogom rendezni az autót, mert megfogadtam, a szakemberi tiltó listámra helyezem az autó szerelőkét is, a víz és villanyszerelők, ácsok s festő mázolók s ki tudja még kik mellé.

Nyolc órámba telt az egész akció, amíg egy szakembernek a probléma felfedezésétől a pumpa cseréléséig max 30 perc lett volna, de annak is borzasztóan örültem volna, ha kijön valamelyik és legalább megtalálja a hibát, ilyenkor az ember a részvétet értékeli, a szakmai tudást, ezért is hajlandó lettem volna fizetni, de a kényelem, a valószínű könnyen élés kiszívta az emberekből az empátiát. Ez fájt nekem, hogy rongyba néztek engem.

Minden esetre, nekem jól jött ez az ingyen iskola, levontam a magam részére a tanulságokat. Megtört az autóm iránti idegenkedés, ezentúl nem tekintek a sűrű drótokra mint megannyi misztikumra. Előre oda figyelek. Mert nem bízhatok a szerelőkben. Bíztam bennük. Rájöttem, hogy mégis van remény. Az a sok önzetlen fórumozó tanácsa vitt lépésről lépésre a boldogulásomban. Ha van számomra, blogomra, gondolataimra “piaci” rés, akkor ez az a rés, amiért érdemes tovább írni. Nem tudhatom, hogy majd tíz év múlva egy gondolatom, tapasztalatom nem e menti meg valakinek az életét? Vagy az emberben vetett hitét, mint bennem ezek a balfasz fórumozók. Mert elvégre ugyanolyan balfaszok mint én, akik kényszer vállalkozókká lettek a körülmények kilátástalansága miatt. Elakadtak egy nem található csavar miatt, egy másik körülírta, hogy ne csavart keressen, hanem van egy pöcök amit meg kell nyomni. Jól esett nekem ez a fórumozás.

Közben az is megfordult a fejemben, hogy lehetne egy ilyen aplikációt létrehozni, hogy az úton bajbajutott emberen önkéntes emberek akár messenger formájában, képekkel, tanácsokkal segítsenek.

Piac van rá, lehetőségek adottak, csak némi empátia kell hozzá, meg egy befogadó balfaszság.

"Felszedték az út közepét"

A pletyka sem veszélyesebb mint a médiák szánt szándékos félrevezetése. Az ember ha csak fészbukkozik, onnan meríti tapasztalnivaló világképét, ott minden szép, napsütéses, tele minden pozitív energiával, el nem tudja képzelni, hogy mennyi aljasság össze tud gyűlni a média csatornáiba, legyen az híres tévék, mindenféle oldalak, blogok, etcetera.

Hogy a Világ emberei alapjában jók. Egy frászt.

Mondhatnám, kétségbeesetten kerestem az elmúlt években egy valakit a mindenféle médiákban, akit követhetnék, imádhatnék, tanulhatnék tőle, akitől úgy érzem a keresése őszinte. Nem az atyaúristenes követnivalót kerestem, hanem az őszintét.

Hamar kiderült mindegyikről, hogy konkrétan honnan kapja a fizetését, vagy közvetett előnyökért miért képvisel valakiket. Undorító, amikor tehetséges emberek, akik egyébként független pályán is meg tudnának élni, behódolnak irányzatoknak vagy embereknek. Hosszú a lista, de ez az Andrei Plesu az egyik toll és szóbérenc. Eszméletlen jól ír az ember, minek kell neki bizonyos embereket leszopni? Hol máshol, mint a köztévében beszéltették, nagyon is átlátszó forgatókönyv szerint, undorító, ahogy rendelésre lehányatták vele a jelen kormányt alakító, vezető párt vezérét. Félreértés ne essék, egy fing aprópénz nem sok, annyit se ér nekem az illető, meg a pártja sem, de ez az Andrei Plesu ez egy közönséges szopógép aki belőlem nyilvánosan hülyét akar csináltatni, azt hiszi, hogy műveltsége és szókincse engem térdre fog kényszeríteni és a kezeiből fogom enni az igét, míg ő lágy, alázatos hangon pimaszkodik.

Amilyen gazdag fantáziával meg tudja írni a semmit is, ugyanígy körül tudja szopni és szopatni a közönséggel isteneit. Megy neki, mert szépen, művelten, kimérten beszél, az embernek az az érzése, hogy dokumentáltan, tudatosan beszél, de értem én azt a gonosz cinizmust, amit mint a papok, a kenetteljes, áhítatos beszédeikbe foglalnak.

Aszongya, rövidre testelve a dolgot, hogy tulajdonképpen ő ezt a Dan Voiculescut (lényegtelen a személy) mint entellektuel ember nem is kéne ismerje, mert teljes valója, intellektusa meg miliője más világban él. Hogy mekkora pofátlan egy fasszopó ez az ember. Amikor ezt a Beszeszkut évekig dicsőítette, gyakorlatilag az udvari írója volt, szócsöve a balfasz intelektuál világ fele, aki nyakalta a spermát ezektől, most ártatlan képpel képes a nézők szemébe hazudni, hogy ő a mindenkori szentszűz, aki nem avatkozik a politikába, mert az egy aljas dolog, egy vele nem kompatibilis világ. És kérem szépen, másfél órán keresztül osztotta a politikát. Persze az ékes beszéd fegyverével, ami számomra még undorítóbbá tette ezt az embert.

Komolyan. Én már rettegek, undorodok kinyitni a tévét, internetet. Még arra a pár percre is. De annyira lekurvult minden, annyira áttetszőek a játszmák, hogy már nincsenek is kulissza titkok. Minden on face megy.

Nincs már irónia, vicc, utalás, hanem igazszág erőltető álmessiások vannak.

Nincs amiből válogatni lehetne, se a hazai, se a magyarországi médiában, pedig onnan elvártam volna egy szemernyi józan eszet, de onnan is csak kiguvadt szemek ontják a rémhíreket és harmadik világháborús apokalipszisre készítik a mindenkori balfasz médiafüggő zabagépeket.

Már többször megfordult a fejemben, hogy ki kéne szálljak a blogommal ebből a média dologból, talán okosabbra fordíthatnám azt a másfél két órámat, amit pihenés ürügyével rajta csüngök.

Nincs rendben ez így a világban.

Egyrészt ömlik az áloptimizmus, a jogásan gerjesztett lepkepozitívizmus, másrészt a szándékos, eszközökben nem válogató félrevezetés.

Mint a V'Moto Rock énekelte: “Nincs középút”.

Imretalk.2

Kényelmesebb most nekem Imre bejegyzéséből kialakuló párbeszédből kialakítanom a napi gondolatot. Párbeszéd, mely már évek óta folyik. Nem mindenben értünk egyet, de szeretem, hogy kulturáltan meg tudjuk osztani gondolatainkat. Mert így tudok meg néha olyan dolgokat is, amik nem hívták fel a figyelmemet eddig, vagy más tollából nem tudtam elfogadni.
A zenében is olyan együttesre vágyok, ahol mindegyik leteszi azt amije van és örvendjünk annak, amit kihozunk egymásból, nem szeretnék egy kész repertoáros csapatba beilleszkedni és mint jövevény állandóan megfelelni.

Imrénél ezt hagytam:
"Azt tapasztalom, ha csak a magam életét veszem, talán boldog vagyok, de fene tudja miért érdekel a többi ember sorsa is. Sokszor eldöntöm, ne foglalkozzam a mások dolgaival, csak azzal ami engem érint, de ezt a bölcsességet nem tudom a minden napjaimba illeszteni. Irigykedve nézek el másokat, amilyen native képesek csak a saját problémájukkal foglalkozni, semmit nem vetítve sehova, senkire, teszik ezt teljesen megbékélt lelkiismerettel.
A tehenész elment szabadságra, annak a testvére helyettesíti, az idehozott valami rokonjait, van köztük egy fiammal egyidős forma leányka, elnéztem amint a tehenek egy részét felügyeli amíg a kerítés mentén legelnek, ő addig egy téglarakáson üldögél és gondjaiba merülve lusta mozdulatokkal hajtogatja magáról a legyeket. Szemmel láthatóan kényszer neki ez a helyzet, buksijában messze van valahol, de engedelmeskednie kell. Mert közben az unokabácsi valahol alkoholizál és szívja a félnapi bér értékét szivar által. De a családi struktúra tehénpásztorságra ítéli a leánykát. Ebből az alázatból nem fog tudni kinőni a leányka, hiába fiatalon tudja mi a munka, mert nem fogja semmire se vinni, amíg nem áll talpára.
Figyelem gondolataiba elmerült buksiját, és elgondolkodtam, hogy vajon hány generáció kellene ahhoz, hogy ez a lány az lehessen aki tudna és akarna lenni? Miért tűr el a hazafiság alkoholista fatalistákat és miért nem szereti a fejlődést?
Lám, megint más foglalkoztatja az agyamat, mint a magam dolga.
De hát ott van, ingerel, nem tudom azt mondani hogy nem látom, nem érdekel. Kiéheztetett kutyáiknak lejárt cukormentes kekszeket pottyantok (amit nem adhatok embereknek, bár én is azt szopogatom néha, mert még baj lehet belőle a patikában), borzasztóan szeretnek emiatt a kutyák, ott szobroznak a műhely ajtóm előtt.
Szülei fejében meg se fordul a kislány akarata, vágya, magára kieresztik, hadd terelje a teheneket. És több tucatjával látom itt az ilyen sorsokat. Ami legjobban fáj, hogy ezekben a gyerekekben sem fogan meg a fejükben, mert  semmi sem ingerli őket, hogy több legyen mint mire szánják. Könnyű elképzelni, hogy mekkora elégtétel nekik 28 lájk a saját szelfiükre. Nem munkájukra, gondolataikra büszkék, hanem egy kifényesített képre, mely véletlenül olyan pózból sikerült, hogy szépnek látszanak.
Ilyesmikkel foglalkozva nekem nagyon távolinak tűnik a Korona dolog."

Fűzfa modell

Imre "Gandikacsa" bejegyzésében megemlített, ahhoz fűztem pár gondolatot.
Azon a kevés helyen ahol megfordultam itthon (Erdélyben), azt láttam, hogy akinek van, az nem tudja megbecsülni, oda sem adná annak aki megbecsülné, de sajnos az elmúlt húsz évben elfogytak azok is, akik ha odaadták volna neki, esetleg megbecsülték volna. Fontos tényező, mert erre megy rá életem, hogy legyen amit megbecsüljek. Mire kifizetem, erőm se lesz a füvet lenyírni róla. Fiam okos, majd valamikor rá fog jönni miről beszéltem és álmodoztam, de őszintén jobban szeretném, ha inkább az anyjára üt és gyógyszerész lesz. Genetikailag megvan hozzá az esélye.
Amikor teljes gőzzel működtettem a műhelyt, három állandó embernek adtam munkát, de nem volt ritka alkalom, amikor öt hat embernek fizettem a reggeli kávét munkakezdés előtt. Az egyik srác, akinek életet adtam a kezébe, mai napig, a nekem ki nem fizetett házában alkoholizál. Rendezni tudtam volna három embernek az életét, ha megértették volna miről beszélek, de nem értették meg és erre sosem lesz esély.
Hirdetem erdélyi netes hirdetőkben, hogy keresem a műhelyemhez méltó asztalos vállalkozót, mert gyengülnek karjaim, és ezentúl sem fog erősödni, szeretném, ha valaki hasznát tudná venni, esetleg majd átvenné, lehetőleg nem kínai vagy koreai, vagy más mezítlábas. Egy nem sok, de egy lájkot sem tudnak megkaparintani hirdetéseim.
Valahogy így csúszik ki fajtánk kezeiből a föld, a lehetőség, a tudás, a gyakorlat.
Most valamennyire lecsapolta Európa a helyi cigány szaporulatunkat, nem itthon kéregetnek, lopnak, csalnak, hanem a fejlettebb országokban. De látom, hogy megelégszenek majd belőlük, és lesz visszaverése a dolognak, s akkor mint özönvíz fog hatalmasabb erővel ránk szakadni a nyomorúság, és mi nem vagyunk felkészülve semmire. Élőben láttam Magyarigen, Sárd sorsát, ahogy napról napra belepték a cigányok, a kihalt magyarok helyébe háromszor annyi idegen jött, gazda portákon nem barackfák ontják illatukat, hanem bömböl a mánele és burrognak a kidrótozott szkutterek. Mi az öreg jóistenből élnek ezek, nem tudom, én szakadok meg és határidőt meghaladva fizetem az áramot s mindent. Ott a történet azzal kezdődött, hogy a kártyás grófok olcsó munkaerőként hoztak egy pár igénytelen cigány illetve oláh családot. Mint a pici rák aztán jó nagyra dagadt pár évtized alatt.
A magyarság politikusai meg börzézik a voksainkat, hol ennek a kormánynak, hol annak, mi polgárok meg megszoktuk, hogy egyedüli hasznunk belőlük, ha a magyar napokra elhozzák az Eddát, vagy Omegát.
Gazdasági koncepciónk nincs. Nép, valahogy élj meg, aztán vasárnap tessék szépen felöltözve templomba menni.
Nézem ezt a hatalmas fűzfámat, valamikor három botot dugott el oda Péter bácsi, mert kérdezte volt, mit hozzon nekem. Mondtam, hogy botot a fűzfájából, mert szeretem a fűzfát. Közben a környék bozót fáit kivágatta az illetékes és az ég madarai az én fűzfámra fanyalódtak. Van itt ezen mindenféle madár, fakopáncstól kezdve amit akarsz. A tető réseibe is beköltöztek, kuvikkol, sípol, csipog ott minden. Nekik ez a hazájuk. Nagyjainknak egy fűzfányi projektjük sincs. Ők az illetékes fakivágók. És mi fanyalódunk kisebb helyekre, vagy költözünk. Ebben a pillanatban teljesen mindegy, hogy régebb ki volt, ki nem volt, nekünk most kellene valamit csinálni. A svájci modell azért nem jó nekünk, mert bennünk nincs ilyen összetartó erő, főleg mi magyarok nagyon undokok vagyunk egymással. Egy olyan meglátásban kéne gondolkodni, ami több ilyen fűzfának adna teret, hogy megtapasztalván annak védelmét és hűsítő hatását, másoknak is kedve legyen oda költözni.

Süket vagyok, nem Beethoven

Mindig későn jövök rá, hogy huzatban dolgozom. Mikor már begyullad a fülem és a fülsár beragad. Normálisan a finom fűrészpor össze szokta galacsinokba gyúrni a fül sarat és néha egyszerűen kigördül a fülemből. Persze tavasszal nyitott ablakokkal dolgozom a műhelyben, így elkerülhetetlen a huzat. Noha az asztalom nem a huzatban van, elkerülhetetlen, hogy ne kerüljek a huzat útjába. Már azt is vehetném előjelnek, hogy nem gördülnek a galacsinok, de nem figyelek oda. Így aztán bedugul a fülem. Sunyin, nem egyik napról a másikra. Tompul a körülöttem levő világ, lassan hozzászokom, amíg egy reggelre bedugul, rendszerint a bal fülem. Persze a másik is félig. Jön aztán a sima étolaj csepegtetés, fülbe vatta, és pár nap alatt, ahogy a gyulladás visszahúzódik, az összegyurmázott fülsarat spéci vízpumpával, meleg vízzel kimosom. És megfogadom, hogy huzatban vattát teszek a fülembe. De mindig elfelejtem.

Ezt minden évben eljátszom. Így kell nekem, ha nem vigyázok magamra.

Az egészben a rossz, hogy így is szoktam mixelni. És későn jövök rá, hogy minek raktam annyi térhatást hangszerekre. Mert nem hallom rendesen. Úgy tűnik jól hallom, de nem. Ezért is kéne vigyázzak a fülemre.

És igen, az autómban nincs klíma, így a hőségben leengedett ablakkal megyek, és biza az is rátesz a gyulladásra. Megoldás: vatta.

Így van, hogy éjjel megébredek, kicsit zúg a fejem, nem tudok visszafeküdni, így írok. Ahhoz nem kell fül.

Igaz, más miatt is zúg a fejem.

Lassan a végére járok a Mollináry regénysorozatnak, az utolsó könyvét egyszerűen nem lehet sehonnan beszerezni, “Az Isten hallgat” a címe. Minden létező antikváriumban többen is előjegyezték, ha megjelenik igény van rá. Érdekelne pedig, mert úgy néz ki ez a sorozat Gizellának az összmunkássága, pár versen kívül. Olyan mint Pillangó, ki két könyvben írta meg történetét. Szeretem ezeket a történeteket, mert többet megértek a kor helyzetéből, mint a történészek elmélkedéseiből.

Gizella is elfogult, persze, hogy az, de nem zavar, olvasok a sorok közt. Őszintesége az, ami hiteles. Nem takarja hibáit. Igaz, hogy könyveinek van egy olyan íze, mintha mosná magát: azért voltam aki voltam, mert a körülmények kényszerítettek rá. Elnézem ezt neki, mert általa bemutatja a kor emberét, aki igen, tette amit tett, mert a körülmények vitték rá.

A körülmények engem is sok mindenre vittek rá, de igaz sosem akartam semmilyen kasztba bekerülni, mint Gizella szerette volna: zsidónak lenni, hogy központi üzlethelyiséghez jusson, vagy valamilyen könnyen élési lehetőségbe furakodni, mint Gizella remélte: álnéven egy eldugott vidéken, kizsarolt pozíciót betölteni, irodakukacként élni. Nekem a körülmények a munka lehetőséget hozták mindig, igen azt amire Gizella nem áhítozott, hogy egy szövődében orrba szájba esve dolgozzon látástól mikulásig. Igen, érthető életútja, ő észrevette, hogy a tanult embernek több esélye van, és azt is észrevette, hogy a zsidó embernek van ideje tanulni, mert először is igénye megvan hozzá. Míg a plebsz magyarnak csak szenvedni és sínylődni van igénye. Ő is belátja, noha benne van a zsidó gyűlölet, legtöbbször a zsidók segítettek rajta és általuk jutott könyvekhez, meg bármilyen más megközelítéshez, ami nem alkohol és prostitúció.

Egyébként nagyon szépen leírja, hogyan jutott a zsidóság mindig hatalomhoz, pénzhez, az én olvasatomban így fejezném ki: mert a magyar a mindenkori balfasz ember, akinek hatalmas, buta, fatalista egoja nem engedi fejlődni semmilyen irányban. A kitanult, intelligens, vállalkozó zsidó egy olyan űrt tölt be, amit a magyar nyitva hagy. A zsidó a kommunizmus szelét is felfogta, mert érdekelt volt minden irányban, a kispolgár magyar ebből is csak a gyűlöletet kaparta ki belőle és azzal is maradt.

Hiába mondom, hogy nekünk üzleteket kell létrehozni, kortársaim mélymagyarjai arról akarnak meggyőzni, hogy nem, hanem a migránsokat kell megölni. Megint egy elvont világban él a magyar érzelem, arra gyúr, hogy mezítlábas legyen, ahelyett, hogy a cirokját a központban árulná és ne a zsidónak semmipénzért, de van neki egy ősrégtől begyepesedett fatalista világnézete, miszerint az ő világának a faluja határával befejeződött, ami persze a Világnak is a határa, de azért felviszi a több szekér cirokját Budapest határába. De nem viszi be pár utcával arrébb, ahol dupláját kapná érte, mert neki van egy otthoni számítása és ahhoz tartja magát.

Hát öcsém, ne várd, hogy jöjjön a zsidó és megveregesse hátad, hogy de fasza gyerek vagy. Persze, hogy egy szemét vagy a szemében. Aki nem képes egy kicsit felülemelkedni saját világából. És röhögve alkudozik veled.

Igen, másrészt nem tudom kikerülni Zsülient, hogy az andorrai szállodásokkal én beszéljek direkt a faházakkal kapcsolatban, mert nekik -szerintem- titkos szolgálati kapcsolataik is vannak együtt, amit miattam nem fognak megkerülni, bármennyire jobban járnának velem.

Gyakorlatilag amikor a csarnokba másztam, amint írtam már, azt hittem, hogy a nagy kutyákkal tudok majd én is vonyítani, de túl becsületes voltam nekik és ezért martak (marnak) ahol tudtak. Alázatom tart meg, igaz nem behódoló, nem nyalós, nem besúgó, de van egy konok, céltudatos alázat, ami az elvetemült ellenségben is némi tiszteletet gerjeszt. Persze, ha el akarnak taposni, semmi vagyok nekik.

Rulettezek, mint Gizella. De biza Gizellának sem ment, mert előbb utóbb kiugrott belőle az igazság szelleme. Elvtársakra az elvtársak közt lelt, teljesen érthető volt a szocialistákkal való kapcsolata. De nekem nincsenek semmilyen potenciális elvtársaim, olyan vagyok mint egy taszító mágnes, mennék, ölelnék, de mindent csak taszítok magamtól. De lehet, hogy csak menekülnek. És megint magamat ostorozom.

Nézem a sok hajó niggert, ahogy jönnek mezítlábasan, éhesen, elfáradva. Most még megtörten néznek ki a fejükből, de amikor megérzik a megdolgozatlan pénz szagát, a társadalmi segélyt nyolc gyerek után, elkezd majd rappolni, elnyomásról, tökét vakarva makogni.

Ezzel szemben látom sorstársaim bulldog kutyás, ártatlan, vizenyős tekintetét, amint nyálas szájjal tekint a nyugatra, de nem attól tanulni akar, hanem annak a megtűrt, szemete lenni, nincs hogy ne lássam, ahogy a sok nigger majd az ő helyüket fogják betölteni.

Jött egy srác, nézte a műhelyemet és áradozott. Mondtam neki, ne áradozzon, mert hatalmas áldozat árán van, még nincs vége és nem rentábilis az asztalosság. Nem adóképes. De áradozott, hogy mégis, nemzetileg ez a jövő. A srác építész mérnök, de feladta, mert rájött, hogy a cégnél nem építész kell, hanem niggerverő, aki ostorozza az alkoholista, tolvaj, lusta niggereket (értsd: szakképzetlen aljanép). Inkább köveket vág és abból él. Persze, mi így látjuk, a gazdaság vakond szintjén, de a való világ nem ez.

Álmodozás ez, mely nem vezet sehova.

Elvtársság nélküli magányos kommunista farkasok vagyunk, már már a nemzetről is lemondunk, de legalább fajközelben legyünk. Világbéke, persze papíron jól mutat, meg parádékon, de ahogy mondta valaki: a cigány akkor boldog, ha rosszat tud nekem csinálni: becsapni engem, lopni tőlem. Amíg én félholtan lesem a hagymáim állapotát, a szőlőm indáit, és válogatom, élezem a fúró száraimat.

Véletlenszerűen élünk egy nagyon is rendezett világban.

Az egységes megnyilvánulások olimpiákon, színes parádékon, műnemzeti álkonferenciákon mutatják torz képüket, így, hogy semmiféle gazdasági, belátható, kézzel fogható vízió nem tud körvonalazódni, csak a gyűlölet az egyetlen motiváló, ebből gálickő nem lesz. Én mondom.

Meg kell előzni a gyűlöletet. Gazdasági fórumot legalább, de nincs. Az sincs. Mert ilyen buták vagyunk. Ha megszólalok egy ilyen csoportosulásban, rögtön leszólnak és kioktatnak a világpénzről és a kondenzcsíkokról. És egy valós érvvel sem méltatják az én feltevésemet, miszerint nem a világot kell megváltoztatni, hanem saját érdekeltségű nemzeti üzleteket kell nyitni. Nyitni kell a világ felé.

Nem dohányboltra gondolok.

Ahogy megjön a hallásom, újrakeverem az Oxygene IV-et. És lehet, mondom csak lehet, hogy zongorára cserélem a pengetőst.

Oxigén IV

Mérföldkő volt a tölgyajtós akció. Mikor nekifogtam ragasztgatni a kis tölgy léceket, nem hittem, hogy lesz belőle ajtó. Lettek ajtók. Négy darab. Széles tokokkal. Ilyen tokba több anyag belemegy mint az ajtóba. Annyira messzinek tűnik a vég, amikor telnek a napok és még mindig nem látszik semmi konkrét, csak a lassú munkálás, ragasztás, újra munkálás, újra ragasztás. Ó, mondtam magamban, hol van az, amikor ebből ajtó anyag lesz? Ekkor még volt pár alkalom, hogy Ildikó is besegített. A kicsi léceket dugicsálta a vastagítóba, majd kente a ragasztót. Láttam, hogy gondolatai messze vannak, nem azonosul a munkával. Őszintén, egy percig sem hittem, hogy azonosulni képes, de hagytam csinálja, keresi útját, hátha talál majd valamit. Bár ebben is van némi tapasztalatom, s nagyot nézett Ildikó, mikor elmondtam neki a Marci kutyától, illetve a fürjeimtől átvett életfilozófiát, miszerint a Van az Itt és Most történik, az ember álmaiban kergeti önmagát, amint szabadulni akar ördögétől. Kevésnek sikerül Marcihoz illetve exfürjeimhez felemelkedni filozófiailag, ezért nagy ívben el is kerül minket a kiegyensúlyozott boldogság. Az ember úgy vél talál valamit, aztán rájön, hogy találván bár mégis keres. Nem viseli a rutint. Sokszor el is gondolom, mennyire nehéz lehet egy művésznek hatvannyolcadszor is előadni közkérelemre az adott dalt. Szeretne új dolgokban utazni, új dalokat megismerni, komponálni, de foglalt az egész szezonja. És a jövő szezonja is.

A hónap ragasztás, bár két egyforma nap nem volt, de hosszúnak tűnt. Aztán még egy hónap az ajtók elkészítése, melyet ama szombati nap koronázott meg, amikor felszereltem őket.

Este tízre értem be az első európai benzinkúthoz, ahol nyomban behajtottam egy cukormentes Burnot és vettem még egyet, hogy majd az enyedi benzinkútnál bevágok egyet. Egy éve nem ittam energia italt, de amikor az ajtók utolsó műhely napjait vívtam, megittam vízzel keverve három cukormentes Redbullt. Minden nap egyet. Az vitt ki engem. Ezek a Burnok meg hazavittek. Aztán mondjon bárki bármit.

Senki és semmi más nem lelkesített vagy bátorított, egyedüli barátom a bajban az energia ital. De nem vagyok függő, azóta nem ittam. De ha majd jó lesz, meg kelleni fog, megint iszok.

Amikor az első ital sisteregve elpárolgott a nyelőcsövem falán, mert ahol szereltem csak forrásvíz volt, azzal literszám nem tudtam szomjamat oltani, arra gondoltam, hogy de messze vagyok még otthontól. Hazaérek e vajon? Persze, hogy hazaértem. Úton azon is gondolkodtam, hogy eljön aztán az a nap, hogy már egy hete otthon vagyok. És így lassan kiderül, hogy igaza volt Marcinak és a fürjeimnek. Az élet ott történt, ahol ittam, ahol mentem az úton, és történt a múlt héten, az újabb végeláthatatlannak tűnő kihívások gyakorlása közben.

Azon vettem észre magam, hogy fakulnak bennem az arcok, elmosódnak idővel a mellőlem lemorzsolódott emberek. Ildikóval sokat filóztunk a dizájnról, az újrahasznosításról, vállalkozásról, de egyértelműen nem volt hozzá kitartása. Szerintem túl sokban akar egyszerre utazni. Sajnos ismerem ezt az érzést, vágyat. Talán ellentmondásosan hangzik, de lehet engem az adósságok tartottak kordában, hogy újra és újra eljátsszam az unalmas ajtó csinálás dalát. Bennem mindig is volt egy erős felelősség érzet a vállalt dolgaimmal szemben. Ildikóban nem. Nem tudtam kiismerni őt, sem igazán megérteni, talán sok kis falusi agyamnak messzenézése. De abban megbizonyosodtam, hogy valami, valaki mellett kitartani jó. Nem biztos, hogy a szárnyaló szabadságban való remény meg is hozza gyümölcsét. Néha érdemes újra eljátszani a régi dalokat, esetleg más hangszereléssel próbálkozni.

Így van, hogy kis pihenő után, tűzifa vágás, régi ablak pászítás, kisebb, két napos munkákkal az ember izmokat lazít, hogy aztán még egyszer el tudja dalolni a nagy dalt.

Visszaléptem egy munkából. Lemértem valami ajtókat, noha megfogadtam, hogy ajtókat nem csinálok többet, de magyar gyerek, s ilyenek, ennek s ennek a rokona, annak az ismerőse, gondoltam ne határolódjak el, nyögve, de valahogy megcsinálom. Mikor átvenném az előleget, a srác kibökte, hogy de mégis, mitől drágább, mint ami a polcokon van? Hogy miből lesznek az ajtók, hogy ilyen drágák? Leforrázott ezzel az egyébként jogos kérdés sorozattal, nem hibáztatom őt. Viszont újra szembe kerültem azzal, hogy magamat kell tisztázzam. Rájöttem, hogy a srácnak nem volt még találkozása a munkáimmal, ilyenkor ilyen kétkedők az új kliensek. Azt mondta bár a referenciáim jók, megbízik bennem, de mégis. Régi cérna szakadt el bennem, nem is rejtettem véka alá irritációmat, habár utólag rájöttem, bennem van a hiba. Mert sosem írom körül a munkámat, nem hozom fel jó hangosan erényeit, előnyeit az én munkáimnak, nem dicsérem agyba főbe magam, hanem rögtön csinálom ahogy tőlem a legjobban telik. Akik ismernek, azok tudják, de akik nem, azok nem. És így jön a kétely.

De! Volt egy pont, amikor a srác mutogatta nekem a polcon, hogy tulajdonképpen neki egy ilyen olcsó is megfelel, de mégis azt gondolta, hogy. Ekkor jöttem rá, hogy nem én vagyok a megoldás neki. Mert nem tudja mit akar, ha összehasonlítja az én faajtómat azzal a préselt papírral. Nem neheztelek rá, sőt, örvendek, hogy ez kiderült és nem muszáj nekem ezt megcsinálni.

Rosszul esett szembesülni a konzum mentalitással, habár tudom, hogy a srác nem ilyen, de benne van a vírus. Mert ez nem a piacgazdaság hatása volt, mert a piacon az én ajtóm több, mint amit én kértem érte. Hanem ez a társítás az, ami fertőzötté teszi, hogy egy szar értéket helyezel a profi elé és incselkedsz vele, hogy az is jó, akkor minek olyan drága a profi? Ez olyan vita terület, amibe nem érdemes belemenni.

Öreg vagyok ehhez.

Kicsit átdolgoztam Jean Michel Jarrenak az Oxygen IV-et. Egy olyan oldalról közelítem meg a dallam vonalát, mintha pengetős hangszerek társalognának egymással, eredetileg valami latinos ritmusban van írva, én ezeket nem tudom, nem is igen kedvelem őket, a dobolást inkább a swing felé tereltem, de ezt sem tudnám meghatározni, ehhez analfabéta vagyok. De tetszik. Majd felveszem, de még nincs kész. De élvezek időlegesen utazgatni ilyen dalok feldolgozásában. Mintha belelátnék a mesterek szívébe, műhely titkaiba, mikor felboncolva látom a mestermunkájukat elemekre, hangjegyekre szedve. Az is megfordult a fejemben, hogy megtanulom elektromos gitáron a fő dallamot, de nem hiszem, hogy lesz hozzá kitartásom, mert már más projektek türelmetlenkednek bennem. Egyre élvezetesebb a keverés, néha véletlenül rájövök dolgokra, örvendek neki. Azon veszem észre magam, hogy nem is izgat engem az a sok kütyüs megoldás, a hangzást inkább a variált tónusokkal igyekszem gazdagítani, de hogy megmaradjon a jól kivehető, tökös szerénység. Utálom a kompressziót, az elrontja az egész mixet, a kompresszió arra hivatott, hogy a dalt egy hanggá alakítsa, mintha maga a dal egy szinti tónus lenne, nem önálló hangszerek együttese. A mai zenében több a dizájn, akárcsak a modern lakberendezésben, valóban egy letisztított valami, ami úgy is fogyasztható, azaz nem engedi magát felfedezni a modern dizájn, hanem ő akarja eldönteni, hogy te mit láss vagy halljál.

Olvastam véleményeket, hogy ezekre a netes felületekre nem érdemes maszterolt (keverés után agyon kozmetikázott, felpumpált, felerősített) anyagot feltölteni, mert ezek a beküldött hanganyagot átpréselik, azaz valamiféle maszterolásos erőszakot hajtanak végre rajta, hogy mittommilyen nívóra hozzák, viszont egyértelműen széttrancsírozzák a mixet. Ezt én is tapasztaltam, a soundcloudra feltöltött mixeim legtöbbje borzalmasan szól, holott az én cuccomon úgy szól, mintha élőben játszanák.

Ez az átkozott kompresszió, a modern elektro zenészek atyaúristene, ez összezagyvál mindent, olyan mint egy bunkósbot, az erősebb jellel agyonveri a gyengébbeket.

Igen, az ének hangnak kell kompresszor, mert kevés embernek olyan jó a hangja, hogy megy anélkül is, meg ének technika is kéne hozzá, mára nem jellemző ezek elsajátítása. De azért jellemző, hogy legtöbb énekesnek önálló hangprocesszora van, soknak olyan, hogy ha falcsot fog, az kijavítja. Például Enya sosem énekel élőben, csakis playbackról. Ezek szerint a hangja élőben zokni. De nemcsak ez, hanem a felvételein többszörösen ráénekel, az adja azt a telt hangzást.

Na de hát mindegy. Kinek proci, kinek proti, kinek protko.

Menjen a munka, csak az számít.

A nagy lépés kicsiben

Mint Robokop, úgy vagyok most. Nehézkesen és szögletesen mozgok. Fáj minden részem, minden izomporcikám (hájba csomagolt hús) lázban van.

Tulajdonképpen állapotomból kiindulva ráeszméltem, hogy benne vagyok az ötvenkettőben. Nem szoktam én a számoktól betojni, de egyértelműen érzem, hogy bizonyos dolgok megváltoztak bennem, és erre a gyógyír az ásó meg kapa, harang nélkül, mert azt miattam senki sem fogja megkongatni, nem is kell, de értelmetlen is.

Engem úgyis égetni kell, ha valami gazdaságos származna tőlem, akkor ez az. És poromat ne valami tengerekbe szórják szét, az égető pribék majd elszór a kazán mellé.

túlpakolva de megérkeztem

Úgy volt, hogy szombaton lesz segítségem, de aztán mégsem volt. Egyedül indultam útnak, a hatszáz kilós rakománnyal, drága kis bajtársam hátán a piroskával, a 250 kilométeres útnak. Kicsit aggódtam a súly miatt, nem az autóért, az szegény bírja, de inkább a rendőrökért, mert szeretik a magamfajta csóringereket: túlpakolt régi autókkal. Nyomban büntethetnek és elvehetik az autó könyvét. Ezek ilyenek. Nem nézik az ember kínját, hogy milyen baja van meg ilyenek. Az is aggasztott, hogy hidegen a motor nehezen indul, mintha három hengeren indulna, de menet közben is, ha motorfékezek, rángat és köpködik. Nem volt időm (se pénzem) szerelőhöz menni vele, mikor lecseréltem volt a gyertyákat s kábeleket, pár hete, volt egy szaki az autós boltban és felismerte az autót, mondta menjek hozzá, megoldja. Valószínű a karburátort kéne tisztítani. Szerencsére megjártam az 500 kilométeres távot gondok nélkül. Visszaúton belementem egy irdatlan esőbe, egyet vicsorgott az áramgenerátor meghajtása, de nem esett le semmi. Persze, el kell vele most már menjek. Csak szedjem össze magam zsetonilag. Hisz két hónapja újból hitelből élek, mert hatalmas kamatszeletet dolgoztam le.

Elvittem a tölgyfa ajtókat, beszereltem őket. Négy óra volt az út oda, négy vissza, és kereken 12 órát dolgoztam megállás nélkül. Négy ajtót szereltem be, tokostól. Régi házba, vastag falakkal, ahol minden szaki tudja, hogy amíg ki nem szeded a régi ajtót, nem tudod mi van a tokozat mögött. Mert ahány falú, annyiféle asztalos meglátás.

modernista csapolás

Tapasztalatra épített saccolásom valamennyire bevált, de azt nem mondták nekem előre, hogy az új ajtókat ne szereljem a régieknek a gerenda alapjukra, hanem a gerendákat szedjem ki, és köztudott, hogy a régi házakban a gerendák be vannak építve a falakba. És meg is csókoltam a bubát (hogy másként ne fogalmazzak), mert tudom, hogy ilyen esetekben a klienseknél semmi esély a vitatkozásra. Csak az volt a baj, hogy ezek az átkozott gerendák tényleg a falba voltak építve, el nem tudom képzelni milyen elgondolásból. Mit gondolt a marha parasztja? Beépíti a küszöb gerendát a falba, hogy tartson? De minek? Mit? Azt megértem, hogy a felső gerendát beépíti, hogy fogja a felső téglákat, de az alsókat? Valószínű valamilyen paraszt szokás volt arrafelé is, hogy tartson. Mintha a ház majd valamikor felszállhat, esetleg a tetőn átbukfencezi magát és akkor az alap ne essen le. Mert más értelmét nem látom. Sőt, egy marhaság, mert a gerendák végei elkorhadtak és gyakorlatilag 30 cm távon a téglák a levegőben álltak az ajtó mindkét oldalán. Nekem ezeket a gerendákat kellett onnan kipiszmogni, ami nemcsak embert próbáló munka volt, hanem szakmai megaláztatás is. Nincs ennél mélyebb megaláztatás, mint ilyen régi tölgyfa gerendákat falból kivésni. Hat darab ilyen gerendát operáltam ki, olyan 8x8 centisek voltak, félig az alapba süllyedve. A gerendákat nem tudtam egyszerűen kiverni, mert akkor a ház vakolata omlott volna, hisz 30 cm mélyen a téglafalba nyúltak mindkét oldalán. 

örömvésés

A megoldás az volt, hogy a gerenda mindkét végén, amíg a vésőm eljutott keresztbe kellett faragjam szó és tett szerint. Akár egy tehetségkutató alkalom is lehetett volna, tizenkétszer vésővel átfaragni 8x8 cm-es tölgyfa gerendát térdelve. És pont ott nem voltak elkorhadva. És sokat nem volt mit agyalni, nincs erre gép. Flexre szerelt kis cirkula lapom max 2 centit tudott behatolni, onnan a többi sűrű káromkodás. És acél karok, meg vas derék. De azt hiszem inkább az akarat volt acél és a düh. De kellenek is ezek ilyenkor. Ilyenkor semmit nem segítenek Buddha meg semmilyen láma bölcs tanácsai. Ilyenkor derülnek ki ezek a klimatizált irodakukacok által istenített sarlatánok hazugságai. 

ajtó illeszkedése 

Na mert volt időm ezen is filózni, és nehogy már az a kevés olvasóm csak úgy nevessen megannyi izzadság cseppjeimen, vigye a dolgok filó részeit is. Habár tudom, hogy nincs rá esély, mert manapság az emberek nem vállalkoznak erő felett. Erő alatt meg minden filó szép. Erő felett a szivárvány színei is fakóbbak.

Valamikor a sötétben örvendtek a fénynek, de ma az a helyzet, hogy mindenki a fényben van és még több fényességet akarnak. Teljesen értelmetlen, hogy fényes nappal sok helyen bazi nagy lámpákat égetnek, szó szerint zavarja a szememet a hatalmas fény, de ezeknek az arcuk ragyog valami általam meg nem értett még nagyobb fényimádattól, természetről prédikálnak, viszont pörögnek a nehezen kicsikart kilowattok hiába. Afrikában nincs víz, jönnek ide a mezítlábasok, mi meg a jólétet mímelve dőzsölünk. És alélunk a mezítlábasok láttán, holott egyértelműen ők a jövő. Ők azok, akik bénaságunk miatt belakják a földjeinket.

betétet fixre teszem utólag, léccel zárom... előnyei vannak

Eléggé alant voltam ahhoz, hogy jó bőven el tudjak ezen filózni. Ha van isten, bocsásson meg nekem, ha nincs, ne bocsásson meg. Mennybe nem jutok, mert már nem hiszem, hogy van, feltámadni nem fogok, mert porrá égettetem magam.

Olvasom a neten, csoportokba verődve vannak ezek a megvilágosultak, a vissza a természetbe, az ősi faszságokhoz, vegyül ott a route 66 az ezotériával, spiritualitás, sámánizmus, de nekem az a meggyőződött gyanúm, hogy ebben az egészben találkozott két dolog: egy eladható ideológiai termék és az ideológiai dolgokra vevők tábora, mindezt egy turisztikai vállalkozáson keresztül. Úgy adják ezt el, mintha a kertészetet most fedezték volna fel, hogy a paradicsomot nem gép purcantja, hanem egy növény. És ontják a bölcsességeket a nem permetezett friss zöldségekről a kezdő, lelkes kertészek.

trükkös kis sablon

Megjegyzem: egy szűz területen az első három évben nem lesz krumpli bogár, de utána csak az öregisten ha nem segít. S a csigák, s az aranka s a kutyafaszom, onnan kezdve a családi gruppen bogarazás, csigázás nagyon értelmetlen lesz, a dalolás el fog halkulni, és akkor lesz nagy csodálkozás, amikor jön a cetli a telek adóról, sátor adóról, és kiderül orvosi biztosítás sincs, nyugdíj sincs, semmi sincs, mert háromszáz négyzetméteres kertből nem lehet se megélni, se semmit csinálni. Az egész kertészkedő álom egy buta fantáziálás a megunt, értelmetlen, hivatalbani asztalkoptató fejében. Merem ezt állítani, mert ezen a fázison túlmentem és annak is megadtam az árát. De láttam, látok olyan családi vállalkozásokat, ahol nagy tételben csinálják, profi módon, és hajnaltól késő estig hajtanak, sokszor aprópénzért. Hogy aztán hetekig egy lepukkant dubában, nagy hőségben, mosdatlan körülmények közt rohadjanak termékeikkel együtt. És szembesülni a nyafogó vevőkkel, akik undorodva alélnak, hogy csak harminc százalékkal olcsóbb mint a török szar? Ilyenkor kérdem én, mit érezhet az őstermelő? Ismerem ezt az érzést. Ilyenkor alakul ki az emberben az, hogy nem egy hazájúak vagyunk, nincs nekünk semmi közünk egymáshoz.

az ajtóváz bevasazva

Ezek az illusztris életmód turisták és fehér lebernyegben fesztiválozó nem nyilazó, lovagló showokon kéne szájukat tátsák, hanem jöjjenek le ide az oltyánokhoz, ha igazi, archaikus gazdaságot akarnak látni. Mit száz négyzetméteren? Öt hektáron termesztenek dinnyét, paprikát, padlizsánt, meg amit akarsz. Éjjel minden sarkán a földnek őrök sátrakban lesben állnak, nappal dolgoznak. Ezek nem nyilaznak, nem hősködnek, nem lovagolnak, hanem dolgoznak semmipénzért. És ezt nem ma fedezték fel, nem holmi jövendő-mondó hozta be életükbe, hanem ezek így élnek mióta vannak. Ezeknek eszükbe nem jutna bármilyen iskolai rendszert kritizálni, hisz egyetlen útja a menekülésnek innen egy városi bentlakás és kiiskolázás, azaz kirühelődés.

Ezek a megvilágosult marhák meg asziszik, hogy ha megfelelő sok megvilágosult marhasággal van tele az agyuk, a többi csodamód magától előkerül. Mert van az életnek egy ilyen eltartó törvényszerűsége, csak mi emberek elvesztettük ennek a fonalát, hásze persze, mert ezt akarta elérni az ellenség, hogy minket rabokká tegyen.

Hát ilyen törvényszerűség nincs. Ez úgy marhaság ahogy van.

Lehet filózni a csalán tápláló tulajdonságán, de ez a nemzet gazdaságot nem teszi előre. Egy nemzet pedig ezen tud valami erőt fitogtatni, azzal teljesen értelmetlen áltatni magunkat, hogy leszegényedett mivoltunk senkinek nem lesz kívánatos. Nem is, a mezítlábasok tudják, hogy a földünk ér valamit, nem a személyünk rajta. De mi nyilazunk. És danolunk. Gerjesszük a csodaformulát, mint a csaló afrikai sámán, akinek elegendő pálinka kell a jósláshoz, közben éhes fia egy tákolt karddal, mi egyetlen vagyona, patkányra vadászik.

modernista illesztés csavarozása

Nem azonosulok ezekkel a csoportokkal. Nem hiszem, hogy nekünk vissza kell nézni, inkább előre. Lehet modern eszközökkel is természetet védeni, gazdaságosan élni, közösségben gondolkodni.

De minek is követem ezeket? Azért mert keresem az alternatívákat és familiarizálódok a jelen trendekkel. De ezek az új alternatíva trendek, ezek csak cirkuszos, de még nem is bűvészmutatványok. Nézem egy adott pontig, amíg megbizonyosodok az egyértelmű bóvli, aztán tovább állok.

Sajnos így vagyok a szakmai oldalakkal. Akkora büszkeség árad ott a szakikból, hogy halandó nem tud ott velük lenni, diskurálni... Okoskodnak, dicsekednek, borzasztó nagy szakiknak tartják magukat, aztán én azokkal sem vitatkozom. A zenei oldalakon is egy kettő csúfot űznek az ember béna próbálkozásaiból, akkor meg minek? Minden off topik nekik. Csak az önfényezésük nem off topik.

én is, de a kamera is homályosan látott

Na az én küszöb gerendázásom nem volt off topik nekem. Az nagyon topik volt. De ha folyt is nyálam, taknyom, dolgomat elvégeztem. Ez az én optimizmusom, hogy azt is elvégzem, ami lehet nem az én dolgom, de a béke érdekében, és hogy éjjel haza tudjak indulni, nem sokat teketóriáztam. Ezt már megtanultam az életben, hogy aki sokat feszegeti jogait meg hogy kinek mi a dolga, csak én veszítek. Mert aszondja, hogy akkor menjek vissza jövő héten, addigra kiszedeti valakivel a gerendákat. Na igen. Még ez hiányzana. Így még felraktam a néninek egy szúnyoghálót a nyári konyhába, mert aki fel kellett volna rakja, az kiment Angliába négernek, igaz megvacsoráztatott a néni, közben kicsikarta belőlem, hogy mennyi lenne egy ajtó, ha pénzért csinálnám, nyugtattam, hogy nem tudom, mert ez most más, a vejével van nekem afférom, de azt mondta, hogy ha annyi, mint amennyit a veje mondott, akkor át nem lépi a küszöbét az ajtóknak. Ne aggódjon, mondtam, ezek ingyen vannak gyakorlatilag, át lépheti a küszöböket nyugodtan. Megnyugodott. Lám milyen könnyen nyugvóak az emberek.

Há de igazuk is van. Van más aki nem tud nyugodni helyettük.