Az embert néha érdekes
dolgok ihletik meg. Engem aztán főleg.
Jött a fiatalember és
lobogtatta a külföldi mezőkön szerezte euróit. Nem mondom, szép
kerek számot lobogtatott. Nekem egy év alatt mint önálló
műhelyes sem gyűl annyi össze. Hogy ő nem szarozik itt
aprópénzért. Most is csak átutazóban van, valahogy tavaszig
elél, de hát van miből. És lobogtatta a külföldi mezőn
szerzett euróit.
Gálánsan kifizetett
előre hat hónapra egy szobát nálam és egy ezrest letétbe
helyezett atyáskodva, hogy tavaszig csak forgassam meg fában,
kamatmentesen.
Na mondom, ez már
hazafias beszéd. Meg is egyeztünk, hogy tavaszig azért nem tud
semmit se csinálni még besegít nekem ebben abban. Természetesen
aprópénzért.
Ez volt egy pénteken.
Hogy akkor hétfőtől.
Hétfőn jön, hogy mégis
kapott munkát, munkakönyvest, jól fizetőt, meg minden.
Na, mondom, az még jobb,
mégsem szarozás itt aprópénzért.
Kedden, hogy na akkor
forgatom azt a pénzt, vagy mi?
Mondom, nem volt időm
forgatni, de te talán jobban tudod forgatni. Visszaadom az ezrest
forgatás végett.
Nem telt egy hét, így a
megnevezés: “tata...amíg bemegyek nincs egy százasod?”
(Hova bemenni, nem egészen
értettem)...(Később persze megvilágosodtam).
24 óra elteltével jön
és kiváltja az előre kifizetett bérét, most ha felét
visszaadom, mert ő költözik.
Tessék. Itt a fele.
Fiatalember el. Pénze is
el. Az egész nyári német agrárkodása el.
Hogy hol szarozik
aprópénzért az engem már nem is érdekel. Valahogy biztos kibírja
tavaszig, aztán mehet még egy sort nem szarozni nem apró pénzért.
Furcsa mód ez megihletett
engem.
Mert régóta töröm a
fejem, hogy mi legyen a volt munkás lakással. Hát nagyon elegem
lett a pókerező, alkoholista semmire menőkkel. Nem érdemlem meg
sem én, sem a hely ezt a lealacsonyodást, hogy ilyen lúzerekkel
foglalkozzak.
S akkor jött egy ilyen
gondolatom, hogy ha van ilyen, hogy fölszállott a páva, akkor én
megalapítom a leszállott a sast.
Az egyik szobát
kitakarítom, kirámolok belőle minden piszkos bútort, mocskos
ágyneműt, szépen kimeszelem, rendbe rakom és a megmaradt
cuccaimból amiket nem használok, próbatermet hozok létre. Mert
ezen agyaltam, hogy ott az első dobom, gyakorlatilag zsírúj. Mert
ugye engem is elkapott ez a vintázs szele és vettem volt az öreg
Amatit, ami negyven évesen is jobban szól mint a kínai Gretsch.
Megvannak a ládáim, mióta bestúdióztam a dobokat nem használom
őket, megvan a kis Roland keverő erősítőm, ihaj csuhaj akkora
bandát lehetne létrehozni hogy csak. Párhuzamosan a stúdiós
szentélyemmel.
Igaz, hogy el tudnám adni
a felesleges cuccaimat, de az tényleg aprópénzért való szarozás
lenne. Nem éri meg. Inkább létrehozom a leszállott a sast.
Keresek fiatalokat, akiknek kedvük lenne hangszerekkel
megismerkedni, és lehetőséget adok nekik tiszta ingyen.
Így azt hiszem minden
szempontból nemesebbé válik a hely is meg a cucc is.
Én azt látom, hogy a
fiataloknak nincs egy helyük, ahol ezekkel az ingerekkel
találkozzanak. Mikor megütsz bátran egy dobot, hogy nem kell a
szomszédok agyvérzésétől tartanod. Meg aztán tudom én milyen
harcot kellene megvívni egy szülővel, hogy 16 évesen apa dobolni
szeretnék...(marhaság, nincs benne jövő, hülyeség, ki hallott
ilyet, ideje komolyabb dolgokkal foglalkozni bla, bla, bla...)
Nincs egy hely ahol egy
basszusgitár a gyomrodat remegteti, a vasgitárt jól megereszteni.
Nos a Sasban lenne minderre hely...és nonstop lehetőség...
Ki tudja, előbukkanhatnak
még rejtett tehetségek.
Persze, egy Hendrixnek nem
lehetőség kellett, nem ingyen próbaterem, de ne feledjük, hogy az
ő világában minden második pincében szóltak a rádiós
erősítők, tákolt dobok, volt ingervilág. De ma ez nincs. Ma
kevés embernek van fogalma miből lesz a zene. Hogy egyáltalán jó
zenélni.
Na...így a leszállott a
sasról.