Mondtam, hogy mostanában
előjönnek képek a múltamból. Csak úgy random, anélkül, hogy
spéci koncentrálnék arra az eseményre. Hogy el kellene engedjem
azokat, mert azért jönnek elő, mert nem engedtem el őket.
Azt mondják az ember
halála előtt lepereg egy szempillantás alatt az egész élete. Na
nekem ilyen lassított forgatásban peregnek le élet szeletek. Ami
furcsa bennük, hogy olyan helyzetek, amiknek semmi jelentőségük
nincs. Például megyek a Madách utcában egy kerítés mellett és
gyöngyvirágokat látok a rácsozat mögött. A katonaságban a
vasút mentén kapirgáljuk a kavicsokat. Ilyenek.
Lehet, hogy nem engedtem
el ezeket és lassan jelez az univerzum, hogy ha teccik ha nem, el
fogom engedni őket. Habár nem tudom mi elengedni való van ezeken?
Miért kell elengedni a múltat?
Egy pillanat erejéig
elgondolkodtat, hogy elfelejtem: bevettem e a gyógyszeremet reggel,
vagy se? Bármennyire koncentrálok, nem jut eszembe. Közben
elfelejtek egy egy nevet, nem jut eszembe, bármennyire erőlködöm.
Filmekben ilyenkor arra utal az esemény, hogy kezdődő Alzheimer.
Megmaradnak a múltbeli képek, de nem emlékszik a mára.
Nosza, gondoltam, már
ezért is érdemes papírra vetni a múltat s a gondolataival
együtt. Mert ha az ember elpucol valamilyen formában és azt nem
veti papírra, elpucolnak azok a képek is. Én pedig szíves örömest
olvastam volna arról, hogy nagyapám miért gyűlölte apámat,
saját fiát és nem érdekelte sosem az unokái. De nem vetett
papírra semmit senki, vagy ha igen, jó mélyre eldugta, mondván a
titkot viszi a sírba. Ez azért nem jó, mert ha az ember tudna
egyet s mást családja történetéről, saját magát könnyebben
felismerné adott helyzetekben. Így mindig újra fel kell fedeznem
magam. Ami önmagában nem rossz, de néha jól jönne egy segítő
kérdés.
Gyerekként bár csak
ösztönösen, de kerestem az inspirációs helyeket, embereket.
Sokszor bementem a Március 6 utcában lévő művészeti galériába,
nézegettem a képeket, alkotásokat, nagyon kevés volt ami tetszett
nekem. Valószínű hozzá nem értésemből fakadóan. De kerestem.
Művész ember mellett éreztem, hogy istenközelségbe kerültem, de
amaz istenek nem fogadtak be. Tehetségtelen, kilátástalan embert
nem fogadott senki. Mondván amatőrökkel nincs mit kezdeni.
Legfeljebb egy lelkes műkedvelő lehetek. Így az egyik. Na ennyit
az én gyerekkori inspirációs tárlatomról. Korán megértettem,
hogy tőlem a művészet távol áll, mert az csak kiváltságosok
része.
Néha elnézi egy egy
lelkes ember a munkámat és felvilágosodván rám világít, hogy
basszus, egy művész veszett el benned. És valóban, elveszett a
művész bennem. Kínával vetekszem piacilag, ha méretre hozná a
kerítés anyagot, még kerítés deszkákat sem lenne esélyem
készíteni. De már a forgácsot is elsajnálja tőlem az amúgy tök
rendes megrendelő, mondván a kínai olcsóbban gyalul. Én csak
vágjam boltívbe a tetejét és marjak bele egy mintát. Ja és
persze a szerelést is csináljam meg, de ugye a kerítés nem egy
olyan kategória, az ilyen napszámos kategória, tehát úgy
számoljam.
S akkor a bukott művész
úgy számolja, mint a napszámot, mert a bukott művésznek is élni
kell valamiből. Nem mondhatja tök rendes konzum pógárnak (aki
nagyon precízen tudja mi a jó), hogy akkor bazdmeg a napszámos
kerítésedet.
De amint mondtam már,
lassan íródik bennem a “szökött néger fegyenc balladája”.
Régi székeket javítok
fel, csak úgy, mert elkapott. Más kidobta. Szó szerint hányta le
az autóból. Én szétszedtem őket és elkezdtem ragasztani, újra
szerelni. Aztán Ildikó feng shuiosan lefesti őket.
Az egyik szék nagyon
megtetszett nekem, azt magamnak újítottam fel. A mixes székem
lesz. Jó nagy seggemet lesz hivatott egyben tartani, rogyadozó
derekammal s fáradó karjaimmal. Legalább az ülés nem fogja
elvenni a figyelmemet a keveréstől.
Azt mondtam, ha nem volt
inspirációs szobám, most lesz. A sajátom. Az se számít, hogy
művészi jellegű vagy se, de talán megkapom a fejemben lévő
galériában végre azt az alkotást ami tetszik.