Volt itt a közelben egy
jó kis három napos rock fesztivál. Nem mentem el, mert nem volt
kivel. Egyedül nem szeretek menni koncertre. Így esett, hogy akkor
inkább zakuszkáztam a hétvégén és befejeztem a Kraftwerk
Neonlight dalának az átkeverését.
Már a dobot is
kigondoltam hozzá, de azt majd magam szeretném lekalapálni
valamikor. Egyszer. (update: Kraftwerk Neonlights remix and drum cover)
Előkerült a régi
húsdaráló is. Száműztük már vagy tíz éve. Még jó, hogy
megtaláltam az összes alkatrészeit. A húsdarálóval daráltuk
össze a gogost, a vinettát és a hagymát is. A paradicsomot
turmixeltük. A kápiát is.
Valahogy nem szeretem a
turmixolt vinettát. Olyan pasztás lesz tőle. Más az íze.
Szeretem ha darabosabb egy kicsit. A fiam is segíteni akart, eszembe
jutott a régi húsdarálónk. Azzal el is volt jó sokáig. És
valóban nagyon jó lett ledarálva. Meg hamarabb is ment mint
turmixolva.
Két nap csináltuk. Első
nap lesütöttük a vinettát, kápiát, este szépen megpucoltam a
hajától őket. Másnap felvágtuk, daráltuk a többit és üstben
összefőztük. Majd borkányokba tettük s szépen pokrócokba
csomagoltuk dinsztelődni.
Közben jó sokat
beszélgettünk.
Megállapítottuk, hogy
jobb lenne az igazi emberi kapcsolat, mint a virtuális, mert az csak
nem száll el a bitekkel. Csak sajnos ma az emberek nem akarnak
barátkozni, közösen alkotni valamit, önfeledten diskurálni.
Gazdaságilag nem éri meg
a zakuszka házi elkészítése. Viszont üzletben nem kapsz jót,
csak ilyen mű ízűt. De az igaz, hogy olcsóbb. Viszont bónuszba
jött a sok beszélgetés, emberi kapcsolat, ami lassan már
furcsaságba megy.
Úgyhogy úri
tevékenységet műveltünk, ilyen csirkefarm kúriás, lerobbant
sosemvolt gróf stílusban. Tök ráérősen. Üstben az udvaron. Jó
móka volt. Mindketten tiszta füstösek lettünk. De jó volt. Azt
mondta az elhivatott gamer fiam, hogy még jól jönnek az ilyen
alkalmak.
Nem titkolt vágyam a
studióval kapcsolatban, hogy a fiatalok számára valami inger
gerjesztő hellyé tegyem, ahol ismerkedhetnek az élő zenével,
hangszerekkel. Mert hely lenne. Még egy hatalmas klubbot is létre
lehetne hozni, ahova havereiket meghívhatják, viríthatják
virtuozitásukat ingyen s égésmentesen.
Mert hiszem, hogy előbb
utóbb megundorodnak néhányan a fiatalok közül is az online,
virtuális világ nyújtotta délibábjától. Persze, egy jó
eszköz, szerszám az internet s a kütyük, de az emberi
kapcsolatokat semmi sem helyettesíti. Ha az nincs, olyan, mintha
valamilyen hátrányos helyzetbe születnénk.
Elkezdtem Bercinek is a fenyő lapokat ragasztani. Spéci szorítókat csináltam vas profilból, ami a vasasba készült, de még jó lehet valamire alapon nem vittem a vasba. Lám igazam volt.
Ilyen merevítő fákat is bele kellett kombináljak, lévén nagy lapok, a tágulás, zsugorodás végett. Kézi felső maróval szépen, kínai türelemmel kimardosom azokat az árkokat...
Az igazság az is, hogy mi
felnőttek szépen belesétáltunk mit sem sejtve ebbe a gépesített
életmódba és úgy néz ki belebénultunk. Köpködjük, szidjuk a
fiatalokat, mintha hibásak lennének, de részünkről sincs
semmiféle cselekvő szándék a kitörésre.
Facebook ismerőseimnek az
is nehezére esik, hogy tetszikeljék a stúdiós aktivitásomat,
megosztásra egyáltalán nem számíthatok, fizikális segítségre
még úgy sem remélhetek.
Igen, nem szolnék semmit,
ha környezetemben hemzsegnének a tevékenységek, de senki nem
csinál semmit. Szidjuk nyugatot, szidunk mindent (ebben kurva jók
vagyunk), de semmit az ég adta világon senki nem csinál semmit.
Emiatt nehéz lájkolni ha más csinálni akar valamit, mert
sztrájktörőnek nézik. Mert akkor az egész szidásos kesergés
értelmetlenné válna.
De én leszarom. Ha az
értelmesek nyuvadásra hivatottak, ám legyen. Hívom majd a nem
hivatalosokat a nagy mennyegzőre.
Én fel tudok mutatni
valamit. Azzal amim van, segítettem a Stonecropsnak egy saját
albumot létrehozniuk. Jót, rosszat, de a semmihez képest valamit.
Már van visszajelzés, hogy elkészült két újabb szerzeményük.
Hiszem, hogy ha a dobok felvételével is egyenesbe jövök, még az
idén fogok segíteni más dobosnak felvételt készíteni. Már a
következő bunkernek is nekifogtam. Az lesz a keverő és billentyűs
szoba. Ha az meglesz, már szerény körülmények közt egy kis
együttest is fel tudok venni.
Itt nem arról van szó,
hogy helyettesíteni akarom a nagy stúdiókat, hanem amint a
szlogenben is megfogalmaztam: átmenet a semmi és valami közt.
A cukrom lement, de még
nincs a normál küszöbön, gyógyszerrel egyengetem valamennyire.
Viszont a diétára nagyon oda kell figyeljek. Nincs megalkuvás.
Sajnos. Valahogy megpróbálom betartani. Semmi cukrost nem eszem,
nem iszom, kenyeret keveset s abból is azt a rozskenyeret. Az
rosszabb a bűnnél is. Próbálkozom ezzel azzal.
De már jobb minden. Jobb
a közérzetem is. Csak a fáradság nem múlik. Asszonyember szívre
gyanakszik. Lesz megvizsgálás ez ügyben is. Aztán szemüveg. És
fogsor. Ebben a sorrendben.
Hirtelen ennyi.
