Meg azokra,
akik azt hiszik katedrálist
építek,
holott egy kis imaházra vágyok
(esetleg).
Meg azokra, akik azt hiszik,
hogy fürjek dolgában
nálam választ találnak.
Azokra, akik azt hiszik
valami nagy magyar lennék,
pedig csak euró csatlós,
geci liberális vagyok.
Meg azokra, akik mindennek
ellenére néha benéznek
hozzám is...
(igaz: csendben, mint egy templomból,
névtelenül kihátrálnak...
s talán itt se vótak...)
Hat kiskanál
Hová tűntél
hat kiskanál?
Egy az ágy alá estél,
rád száradt a méz.
Egy repültél a
krumplihéjakkal,
kerítésen túl:
szaltókban.
Egy elmentél a patikába,
ott vagy, ha még ott
vagy.
Egy lementél a műhelybe,
sehol nem talállak.
Egy elmentél kirándulni,
megtetszett ott neked.
Egy nem tudom hol vagy,
pedig tegnap még itt
voltál.
Törött csavar blues
Autóm, mint én a fájós lábammal,
rossz kipufogóval született.
Többszöri gányolás után,
Anti bácsi meghegesztette.
Ennek most már több egy éve.
Erre újra hallom: krákog mint régen.
Na gondoltam, Anti bácsi,
a hegesztés eddig tartott,
s egyre rekedtebb hanggal
furikáztam a várost.
Hogy legalább a méretét levegyem
a repedt, szakadt, törött, kiégett
kipufogónak, alája másztam,
autót picit megemeltem,
gerendával kipöcköltem.
Hálával telt szívem Anti iránt,
mikor látom a hegesztés szűz,
mint leány korában, s csak
a két illesztő csavar törött el,
mit félóra sem kellet kicseréltem,
s egyúttal a generátor szíjat
is meghúztam, hogy ne visítson.
Most hogy ez miért is blues,
megmondom,
mert nincs kivel ünnepeljem,
a törött csavar bluest!
rossz kipufogóval született.
Többszöri gányolás után,
Anti bácsi meghegesztette.
Ennek most már több egy éve.
Erre újra hallom: krákog mint régen.
Na gondoltam, Anti bácsi,
a hegesztés eddig tartott,
s egyre rekedtebb hanggal
furikáztam a várost.
Hogy legalább a méretét levegyem
a repedt, szakadt, törött, kiégett
kipufogónak, alája másztam,
autót picit megemeltem,
gerendával kipöcköltem.
Hálával telt szívem Anti iránt,
mikor látom a hegesztés szűz,
mint leány korában, s csak
a két illesztő csavar törött el,
mit félóra sem kellet kicseréltem,
s egyúttal a generátor szíjat
is meghúztam, hogy ne visítson.
Most hogy ez miért is blues,
megmondom,
mert nincs kivel ünnepeljem,
a törött csavar bluest!
Hordozhatatlan Jézus
A szeretet törvényt
bont.
Matekben az A-tól a B-ig
ugyanaz a távolság
mint a B-től az A-ig.
A szeretetben nem.
(ez volt a bevezető)
Mi minden lehetett az,
amit Jézus nem mondott el, mondván úgysem tudjuk elhordozni?
Mi minden lehetett az,
amit Jézus elmondott, de a tanítványok nem írták le, mert úgysem
tudjuk elhordozni?
Az egyik lány a jobb
oldalát választotta a dolgoknak, filózott a mesterrel. A másik
lány a dolgok rossz oldalát választotta, nem filózott a
mesterrel, hanem sürgött-forgott a konyhában.
Mi a franc? Tesszük fel a
kérdést. A mai gyerekeknek mindenük megvan, mégsem boldogok. Mi
kell még nekik a boldogsághoz?
Jódolgukban lesznek
öngyilkosok?
Ki tudná elhordozni mi
van lelkecskéjében, mikor kiugrik az ablakon?
Ha visszapergetnénk a
filmet, talán ott van...lépten nyomon, hogy mi hiányzik még
nekik.
Úgy néz ki, hogy még
azt sem tudjuk elhordozni, amit Jézus el mert mondani, mondván,
ennyit csal el bírtok hordozni.
Nos, nem. Nem bírjuk
elhordozni a szeretetet.
A gyermek fene tudja
honnét jön ezzel a túlvilági allűrrel, hogy szeretné ha
szeretnék.
De mi, óvoda, iskola,
munkahely, vallás nevű eszközökkel mindent pénzzé konvertálunk.
A pajzs Jézus elhordozható mondásaival szemben. Nem kérünk Jézus
hordozható mondásaiból.
Hasonlatos életmódunk
ahhoz a filmhez, ahol a beállt jégkorszakban egy vonat
szerelvényben túlélők évtizedek óta keringenek a Föld körül,
a megmaradt vonat síneken. A Mozdonyban az istenember, és hátrafelé
mint a társadalmi ranglétra helyezkednek el a rendfenntartóktól
egészen a legsötétebb, legrongyosabb figuráig. A népek termelik
a mozgáshoz szükséges anyagot, vagonjaikon nincsenek ablakok,
sötétben élnek évtizedek, generációk óta. Amiről fogalmuk
sincs, hogy az emberiség egy része túlélte a jégkorszak
beálltát, föld alatti világokat építettek, a Nap felé jó nagy
ablakokat vágtak a földbe nyúló házaikból. A szerelvényben
persze lázadás tört ki egy személy által, végül nem éli túl
senki csak két gyermek, akik a szerelvény romjaiból felemelkedvén
megláttak két jegesmedvét és irányukban elindultak.
A lényeg, egy beteg
elméjű istenember fogva tartott egy társadalmat, azt félelemben,
rettegésben nevelte, azok nem tudván mi van a vas falak mögött,
nem mertek semmit se csinálni.
Ilyen fikcióban élünk
mi is, nem tudjuk mi van lelkünk vasfüggönye mögött, félünk
azt meglebegtetni, fantáziánkat szabadjára engedni és nem engedni
az istenemberek zsarnokságainak.
Évtizedek óta hallom,
hogy fiataljaink nem képesek rendesen leérettségizni. Legtöbbjük
nem tud rendesen olvasni, számolni. Kérdem én, ha így van, minek
kínlódunk? Minek kínozzuk a gyerekeket? Miért nem hozzuk le olyan
szintre az iskolát, hogy érettségire a fiatal legalább írni,
olvasni tudjon és számolni?
Az egész társadalom,
mindenféle intézményeivel egyetemben azt vallja, hogy az ember
bűnös, és tulajdonképpen a bűnöző ember ellen nevelnek, hogy
képesek legyünk felvenni a harcot. Hát világos, ha harcra tanítod
a gyereket, harcolni fog. A terrorista csemete ha csak kalasnyikovot
látott apja kezében, meg szivart a szájában, ő sem fog másként
cselekedni. Úgy nő fel, hogy mindenki ellensége, akit le kell
lőni.
Ezért mondta Jézus, hogy
ha megütik egyik orcádat, tartsd oda a másikat is.
Nem tudjuk ezt elhordozni.
Tényleg nincs értelme a többit is leírni, elmondani, mert ha
ennyit nem bírunk elhordozni, egyebet sem tudnánk.
Hétfő reggeli kávézás
Megunós vers
Te meguntál szeretni,
Ő megunt szeretni,
Ti meguntatok szeretni,
Ők meguntak szeretni.
Mi mindannyian
a fenébe ne menjünk,
Én nem unok meg
szeretni.Leszállott a sas
Az embert néha érdekes
dolgok ihletik meg. Engem aztán főleg.
Jött a fiatalember és
lobogtatta a külföldi mezőkön szerezte euróit. Nem mondom, szép
kerek számot lobogtatott. Nekem egy év alatt mint önálló
műhelyes sem gyűl annyi össze. Hogy ő nem szarozik itt
aprópénzért. Most is csak átutazóban van, valahogy tavaszig
elél, de hát van miből. És lobogtatta a külföldi mezőn
szerzett euróit.
Gálánsan kifizetett
előre hat hónapra egy szobát nálam és egy ezrest letétbe
helyezett atyáskodva, hogy tavaszig csak forgassam meg fában,
kamatmentesen.
Na mondom, ez már
hazafias beszéd. Meg is egyeztünk, hogy tavaszig azért nem tud
semmit se csinálni még besegít nekem ebben abban. Természetesen
aprópénzért.
Ez volt egy pénteken.
Hogy akkor hétfőtől.
Hétfőn jön, hogy mégis
kapott munkát, munkakönyvest, jól fizetőt, meg minden.
Na, mondom, az még jobb,
mégsem szarozás itt aprópénzért.
Kedden, hogy na akkor
forgatom azt a pénzt, vagy mi?
Mondom, nem volt időm
forgatni, de te talán jobban tudod forgatni. Visszaadom az ezrest
forgatás végett.
Nem telt egy hét, így a
megnevezés: “tata...amíg bemegyek nincs egy százasod?”
(Hova bemenni, nem egészen
értettem)...(Később persze megvilágosodtam).
24 óra elteltével jön
és kiváltja az előre kifizetett bérét, most ha felét
visszaadom, mert ő költözik.
Tessék. Itt a fele.
Fiatalember el. Pénze is
el. Az egész nyári német agrárkodása el.
Hogy hol szarozik
aprópénzért az engem már nem is érdekel. Valahogy biztos kibírja
tavaszig, aztán mehet még egy sort nem szarozni nem apró pénzért.
Furcsa mód ez megihletett
engem.
Mert régóta töröm a
fejem, hogy mi legyen a volt munkás lakással. Hát nagyon elegem
lett a pókerező, alkoholista semmire menőkkel. Nem érdemlem meg
sem én, sem a hely ezt a lealacsonyodást, hogy ilyen lúzerekkel
foglalkozzak.
S akkor jött egy ilyen
gondolatom, hogy ha van ilyen, hogy fölszállott a páva, akkor én
megalapítom a leszállott a sast.
Az egyik szobát
kitakarítom, kirámolok belőle minden piszkos bútort, mocskos
ágyneműt, szépen kimeszelem, rendbe rakom és a megmaradt
cuccaimból amiket nem használok, próbatermet hozok létre. Mert
ezen agyaltam, hogy ott az első dobom, gyakorlatilag zsírúj. Mert
ugye engem is elkapott ez a vintázs szele és vettem volt az öreg
Amatit, ami negyven évesen is jobban szól mint a kínai Gretsch.
Megvannak a ládáim, mióta bestúdióztam a dobokat nem használom
őket, megvan a kis Roland keverő erősítőm, ihaj csuhaj akkora
bandát lehetne létrehozni hogy csak. Párhuzamosan a stúdiós
szentélyemmel.
Igaz, hogy el tudnám adni
a felesleges cuccaimat, de az tényleg aprópénzért való szarozás
lenne. Nem éri meg. Inkább létrehozom a leszállott a sast.
Keresek fiatalokat, akiknek kedvük lenne hangszerekkel
megismerkedni, és lehetőséget adok nekik tiszta ingyen.
Így azt hiszem minden
szempontból nemesebbé válik a hely is meg a cucc is.
Én azt látom, hogy a
fiataloknak nincs egy helyük, ahol ezekkel az ingerekkel
találkozzanak. Mikor megütsz bátran egy dobot, hogy nem kell a
szomszédok agyvérzésétől tartanod. Meg aztán tudom én milyen
harcot kellene megvívni egy szülővel, hogy 16 évesen apa dobolni
szeretnék...(marhaság, nincs benne jövő, hülyeség, ki hallott
ilyet, ideje komolyabb dolgokkal foglalkozni bla, bla, bla...)
Nincs egy hely ahol egy
basszusgitár a gyomrodat remegteti, a vasgitárt jól megereszteni.
Nos a Sasban lenne minderre hely...és nonstop lehetőség...
Ki tudja, előbukkanhatnak
még rejtett tehetségek.
Persze, egy Hendrixnek nem
lehetőség kellett, nem ingyen próbaterem, de ne feledjük, hogy az
ő világában minden második pincében szóltak a rádiós
erősítők, tákolt dobok, volt ingervilág. De ma ez nincs. Ma
kevés embernek van fogalma miből lesz a zene. Hogy egyáltalán jó
zenélni.
Na...így a leszállott a
sasról.
A megkukulásról
(Attila tévelygő, az
udvarhelyi Kornélia egyszemélyes gyülekezetéhez írott első
levele)
Az úgy volt, hogy hozzánk
sokan jártak Istenről vitatkozni apámmal. Gyerekként szerettem
ezeket a vitatkozásokat, csupa fül voltam mindig. Apám egy olyan
Krisztusról beszélt mindig, akit én ott legbelül már ismertem,
és tetszett nekem, hogy ez a Krisztusos mintaképem nagyon egyezett
az apáméval, és sehogy sem fedeztem fel azok mintaképében, akik
vitatkozni jöttek hozzánk.
Telt az idő, ahogy
nőttem, egyre inkább összebarátkoztam a bennem élő Jézussal. Ő
és én, leginkább egyek voltunk. Bármihez nyúltam, őt ismertem
fel, bármit olvastam, őt olvastam belőle.
Az egész körítés, amit
Jézusra aggattak, miszerint mennyország, mennybemenetel, újjászületés, a túlvilág, nekem egy fabatkát sem értek, mert
Jézus bennem volt, nem egy távoli, elérhetetlen akármi, amit
jutalomként ki lehet harcolni.
Addig nem is volt baj,
amíg csendben éltünk: Jézus és én. Néha Ő ment elől, én
utána, néha fordítva. Nem hagytuk el egymást. Sosem éreztem,
hogy a bennem levő Jézus akár egy pillanatra is, mert ezt
csináltam vagy azt csináltam, elhagyott volna. Cinkos társam volt
jóban és rosszban. Mint két pimasz csirkefogó éltük a nem
kimondottan könnyű, inkább nehéz életet. De kettesben könnyebb
volt.
Nekem Jézus volt az
Isten. És ő volt a Minden Teremtője nekem. És ezt megosztotta
velem. Hogy nem élveztem a világ javait, csupán részletkérdés
volt, mivel Jézus bevállalta velem, hogy nehezen fogunk élni,
boldogan tettem meg vele minden lépést. Együtt éheztünk, együtt
fáztunk, és együtt kezdtünk el aztán asztaloskodni, mert a
jézusi ágazatban úgy látszott a fa megmunkálásnak hagyománya
volt. És hogy minket senki se gyötörjön éhbérért, ne kelljen
fát, csavart s ragasztót lopjunk létminimum kiegészítésként,
saját lábra állván röhögtünk önnön nyomorúságán, hogy
akkor magunktól most nyugodtan lophatunk.
Gyarló hibákat követtem
el a bennem élő Jézussal szemben, hogy meg akartam érteni a világ
többi isteneit. Elkezdtem ide járni meg oda járni. Ezt olvasni meg
azt olvasni. Kóstolgattam a Tudás fája gyümölcseit és egy más
istent véltem megismerni, akiért harcolni kell, meg kell érte
dolgozni, hogy kegyeibe férkőzzek. Egy haragvó, pesszimista
istennel találkoztam, aki eleve bűnösnek látott bennem mindent,
még a gondolataimat is, és biza elkezdtem felfedezni bűnös
énemet. És a minden valószínűség szerinti, bennem élő hamis
istenképre is gyorsan fény derült. Viszont jött az ígéret
csomag, a jutalom a feddhetetlen élet után, egy tiszta istenkereső
emberi közösség keblébe fogadása, és így lettem lassan
agy mosott hívő és a bennem élő Jézus megtagadója.
Életem nagyobb részét
ennek az Ember istennek a kegyeit keresve, lesve éltem le. Bele
betegedtem, és nagyon elkeseredtem, próbálván megérteni mit
akar, mi a célja, miért hallgat, miért haragszik, miért büntet?
Balgaságomban, emberi
gyengeségemben azt hittem, hogy ilyen az igazi isten, egy mindenható
isten nem is lehet más, mint kegyetlen kegyes. Saját birodalmát
védi, méltó örökösöket keres hozzá, ezért a sok
megpróbáltatás.
Emberi gyarlóságomban és
gyengeségemben, mint a tanítványok elaludtam egy picit
félelmemben, elbizonytalanodtam, kiszakadva önnön világomból az
ember istenének akartam eleget tenni. Próbáltam a belém mérgezett
elvárásoknak megfelelni. Elfogadtam, hogy a dolgoknak misztériuma
van, és e misztikus képlet szerint működik az általam
érthetetlen világ és majd a túlvilág, melyet nekem úgysem kell
megérteni, sőt nem is szabad.
Így lettem bár lázadó,
nem eléggé újjászületett, de ember isten hívő.
Megtaláltam az ember
istenét.
Ha valaha járt ember a
pokolban, akkor én azt csináltam ennek az ember istennek az égisze
alatt. A pokolban jártam. Az emberiség keresztény bugyraiban. A
keresztény alapú kultúralitásában. Az ökumenikus istent hirdető
alpoklokban.
Elkezdtem vissza haragudni
ezt a gazdálkodó, bunkó kegyetlen emberistent. És ez még
mélyebben befúrt a poklokba, mert összeomlani látszott minden ami
én vagyok. Egy összegyűrt galacsinná csinált az egész,
megtagadtam mindent ami voltam, és csak nem értettem meg semmit az
ember istenéből, csak azt, hogy végtelen elesett és javíthatatlan
eset vagyok.
Rémálomszerű lelki
tusakodásaim közben, az angyalokkal való harcaim közben, az
emberekkel való folytonos vitatkozásaim közben egyre ott lebegett
előttem apám hagyatéka, hogy: “...a Jézus Krisztust sose
tagadjátok meg...”
Én balga azt hittem, hogy
erre az univerzális, ember faragta Jézus istenre célzott.
Egyszerűen elfelejtettem,
mint egy tehetetlen rémálomban, hogy apám sosem erről az
univerzális ember Jézusról beszélt.
Néztem a Természetet.
Mint hívőségben
túladagolt, önként elvontam magamtól az ember istenét. És
rájöttem, nincs konkordancia a Természet és az ember istene
között.
Megvilágosodtam. És
elvesztettem istent. Megszabadultam istentől. Nem kell ilyen isten.
Nincs ilyen isten.
Az egészben a
legcsodálatosabb, hogy a bennem élő Krisztus mindeddig sem hagyott
el. Ő zakatolt bennem ájulásom idején. Ő nyert vissza engem. És
én Őt.
Most már azt se bánom,
ha majd lecsukom a szemem és többé nem nyitom ki sehol, ott fogok
rothadni az ibolyák alatt, mert újra megtaláltam Jézusban magamat
és Ő bennem.
Ez egy olyan élmény,
amiért érdemes élni egy picit aztán végleg elmerülni.
Akkor is, ha belebeszélés,
ha önámítás, álmodozás, tévelygés.
Nem érdekel. Egyszerűen
nem érdekel.
Csodálatosak voltak azok
az éveim, amikor csak Jézus és én mentünk a poros úton. Életem
hátralevő éveimben Vele szeretnék a továbbiakban is egy úton
menni.
Így a megkukulásról.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)