Hulladék szivacsokat szeletelek |
szivacs szeletek |
purhabbal ragasztom, miután többfélét kipróbáltam |
rendre felcsavarozom a lapokat a falra, érezhető a hatása... |
Ezt a visszhangot kell nekem lecsökkenteni. Igen, van egy határa ennek is, meg kell kapjam a középutat, ahol a hangnak még nem tesz kárt a túlzott hangtörés.
Felszereltem már öt ilyen szivacsos panót, s elégedetten tapasztalom, hogy kezd eltünedezni a visszhang. A tapsolásra már inkább a dobok rezonálnak, a falakról nagyon kevés verődik vissza. Gondolom, hogy még öt ilyen panó már elég jó akusztikát fog képezni.
Közben nézegetem a jutubos dobosokat, a facebook dobos csoportokat, keresem az irányomat. A leginkább azt tudom leszűrni, hogy mi az ami nem az enyém.
Például nem akarok fellépni. Én a stúdió munkát szeretem. Kütyülés, alkotás. A dobolás érzése. Nem az érdekel, hogy ki mit tud, hanem az, hogy nekem mi esik jól.
Az a bizonyos méter zene minden alkotói vágyam.
Dob technikailag sem leszek egy minden cint, dobot s egyebet egyszerre tremolózva pergető, sem csapkodó, mintha fát vágnék, hanem nyugis, egyszerű, vonalas.
Sosem voltam oda a dübörgő dobolásokért. Az elfilozofált ritmusokat sem kimondottan szeretem. De ettől felőlem más csinálja ahogy gondolja. Csak mondom a magamét.
Azért sem tudtam a zenét csak a dob szempontjából hallgatni, mert engem a teljes összhang érdekel. A jó számokban pedig a ritmus sosem filozofál.
Figyelem amint sok dobos elemzi a dobhangjainak a hajszál vonatkoztatásait, de nem hallja, hogy az egész egy szar. Telerakja játékák nyolc cinhanggal, de összhangban egy rakás szar. Mert nem összhangilag nézi, hanem csak a maga játékát figyeli, abból is kiszűri azt ami éppen neki bejön, a mellékzörejekkel nem foglalkozik, mintha az nem is lenne. Pedig ott van, s a be nem avatott pedig nem a lényeget hallja, hanem mindent. Ezért van az, hogy egy stúdióban már minden másképp hallszik.
A tengeren figyeltem egy szinpadi hangolást, közvetlen a part mellett, a vízből hallgattam milyen szar dolgokat művelnek. Mindenbe nyomnak egyaránt mélyet, közepet, magasat, nem értem, hogy nem hallják, hogy a szaxofon ugyanúgy dübörög mint a basszusgitár, a gitár is döng mint egy lábdob, sőt a hang is nyomja a döciket hogy az egész egy köpködésnek hangzik. Aztán ha még erre valamelyikre kompresszort állítanak, az maga a rángatózó idegbaj. És pedig a csajnak jó hangja volt. De mind bldbb dblbb követte a hangját. Látom magam előtt, amint a hangszórók idegre húzva rángatóznak minden szavára. Az egész nem több mint hiúság. A zenészek önnön hiúsága, hogy kitűnjenek mint szólósok, de nem hallják, hogy pont ezzel érthetetlen az egész. Ez jellemző egyébként az emberi társadalomra, hogy mindenki szóló karriert fut be a közösségben. A közösség csak a munkahely, a tér, a lehetőség, a kihasználandó barmok mennyisége.
Ezért akarok csak itt magamban eldanolgatni....másokat lehetőleg nem zavarni...na de meglátjuk...