Jóból
a sok is megárt. Ugye? Na ezt sem Buddha mondta. Habár amennyi ilyen
pityókás mondása van, ezt is kinézem belőle.
Mert
megint önhatalmúlag gondoltam ki, hogy ha már úgyis bemegyünk
minden reggel az iskoláig, akkor azt a kis román cigány gyereket
is vigyük be a zene iskolába. Döntés után mondtam el a fiamnak,
hogy ezentúl reggel ezt a cigány fiúcskát is visszük. Oké.
Egyezett bele.
Csak
a baj, hogy a jóságnak mindig vannak visszacsapói, mint az erdőben
az ágaknak. Azt nem gondoltuk át teljesen, hogy mit is jelent
nekünk ez.
Mert
eddig a reggeli utak alkalmával mindig beszélgettünk s zenét
hallgattunk. Frissítőek voltak ezek a beszélgetések. Napot
indítóak.
Mióta
visszük ezt a gyereket, ezek a beszélgetések elmaradtak. Mert
egyikünknek sincs kedve más előtt szabadon beszélgetni a
dolgainkról. S így alakult, hogy amikor valamiért nem jött
iskolába a gyerek, már akkor sem beszélgettünk, mert a rituálé
felborult. A kocsi abban az időpontban elvesztette a klub jellegét.
Kicsit
megbántam ezt a hirtelen, meggondolatlan jó téteményt, mert olyan
„üres bölcsőt ringat a Hold” fílingem lett, hogy akkor ha a
világot feszt mentjük, ránk mikor marad idő? Mert bezzeg a világ
segítségre szoruló egyedei nagyon is jól érvényesíteni tudják
az élet rájuk eső részét. Mint valami nagy, tölcséres levelű
növények, kitárt szárakkal fogadják az életet adó potyogó
esővizet. Míg mi itt beosszuk a Hold ringatta időt, s nem kis
kerülőt teszünk a zene iskoláig.
Persze,
csak éppen mint az a mesebeli griffmadárban, megéhezik s hátra
szól a fiúnak, hogy ha nem ad neki enni, leszállnak, erre a legény
szel egyet a combjából, s oda adja. Na valahogy így mentünk mi
világot, hogy a griff madár hátra szól. Csak ezek a valódi griff
madarak nem visznek sehova, csak szaporodnak s kárognak itt a
kerítéseken. Már amiknek a fémhálóját még nem vittek a vasba.
Nem
azt mondom, hogy ne tegyünk jót, de meg kell gondolni előbb, hogy
kinek mi a jó?
