Elnézem a fiamat. Napi hat óra iskola. Mire hazajövünk az iskolából, ebédelünk, délután fél négy.
Pihi úgy ötig. Beleveti magát a játékaiba pihenésképpen, jóformán el
sem lazulhat, ötkor lecke. 80 százalékban nem ért semmit a leckékből.
Nálam jobb a helyzet, én 75 százalékban nem értek semmit a leckékből.
Beszélek a fontosabb tantárgyakról, a matek, román, magyar, idegen
nyelvekről, amik bukás potenciál elé néznek.Viszont, tudom azt, hogy van
egy google és az majd engem felvilágosít.
Centiről centire, betűről
betűre kikeresek mindent. Egy azért, mert az esetek 90 százalékában a
tankönyv nem foglalkozik a napi leckével. Filozofikusan megfogalmaz
ugyan dolgokat, de egyetlen egy utalást sem ad a feladatokra, amiket meg
kell oldani. Nézem a füzetet, ott sincs semmi, kérdem a fiam, miről
beszéltetek ma az órán? Legtöbbször azt mondja, hogy Ballát vagy Andrást
mosták fél óráig. Jó, akkor gugel. Még szerencse, hogy egy egy
ismeretlen okból indíttatott blogger bejegyzésként megír emberi nyelvre
fordítva egy egy kifejezést, mert a hivatalos tantárgyak osztályán csak a
rizsa folyik, amiből megint nem lehet érteni semmit. Én a legtöbb
tantárgy 50 százalékát így értem meg, a nem hivatalos utakon. Per
pillanat megértem, a feladatot valahogy megoldom, de a következő
pillanatban már megint nem értem, és éppen ezért vissza sem tudom adni a
fiamnak. Nem tudom elmagyarázni a fiamnak. De mit is magyarázzak, ha
valami törvény, az törvény, nincs azon mit magyarázni.
Amit
megtanultunk, hogy egy rosszul elvégzett házi feladat is egy elvégzett
házi feladat. Mert ha valamit nem értettünk, és őszintén beláttuk, hogy
nem értjük, nem tudjuk megoldani, végzetes hiba. Mert a tanár úr jövő
órára büntetésből dupla házi feladatot ad. Mi a tanulság? Szarul is, de
meg kell csinálni.
Reggel megyünk iskolába, mint a vágóhídra.
Nem tudunk semmit, nem értünk semmit.
Kérdem én, mire jó ez?
Mondom egy ebéd alkalmával a fiamnak, hogy ha lenne választási
lehetősége, mit választana? Iskola napi hat óra, vagy naponta a
műhelyünkben inaskodna napi hat órát?
Gondolkodás nélkül rávágta, hogy műhely napi hat óra.
És itt nekem bekattant valami.
Hogy miért boldogtalanok a mai fiatalok, és miért jönnek ki az iskola padjaiból bután, tehetetlenül és teljesen motiválatlanul.
Hölgyeim és uraim, azért, mert az iskola erre hivatott. Punktum.
Vegyük a dolgokat más szemszögből.
Ha a fiam napi három órát, nem hatot, velem tölt a műhelyben, mire az
úgynevezett érettségire jut, egy önálló ember lenne. Szakma a kezében,
segítőtárs nekem, én mentora neki.
Az iskola mindennapos agymosása,
ami alapjában nem a tudás szomjra alapul, hanem a kényszer tanulásra, a
gyermeket elméleti síkra tereli. Az iskola ad neki egy illúziót, hogy
ha majd elvégzi, lesz munkája. Nem lesz. Legfeljebb egyetemmel elmehet
call centerbe telefonosnak, ha megfelelően tud angolul.
Ez az
illúzió, hamis jövőkép, eltávolítja szüleitől, otthonától, hazájától.
Nem is beszélve az idők trendjétől, hogy minden épkézláb ember külföldön
látja boldogulását. Erre bátorítja még az iskola is.
Mert
elgondolkodtam, ha a gyermek már eleve nem itthon látja a jövőjét, akkor
minek írjam le a „harangöntés” titkát, arról, hogy ez a csirkepajta
mint entitás hogyan működik? Hogy honnan szívjuk a vizet, miként és
mikor kell megpucolni a hidrofor kapcsolószerkezetét, hogy hol vannak az
áram biztosítékok, hogy amikor villámlik hol kel majd újra felkapcsolni
a földbiztosítékot, hogy a fűtő kazánt hogyan kell kitakarítani és
mikor, hogy a szennyvizet mikor és hova kell üríteni? Sorolhatnám még.
De minek, ha a társadalom minden porcikája külföldre küldi?
Viszont, ha napi három órát töltene a műhelyben, egy adott pillanatban
átérezné, hogy tulajdonképpen az övé minden. Megvan a nagy esélye annak,
hogy otthonának fogadja el és törődjön vele.
És én ezt a lépést meg is lépném, ha az iskoláztatás nem lenne kötelező Romániában.
És ugye, ez az a pont, ahol az ember elgondolkodik, hogyan is
értelmezzem én ezt a kényszer helyzetet? Miért kötelező egy gyermeknek
az iskola? Mert onnan, hogy joga van minden gyermeknek az iskolához,
odáig, hogy kötelező a gyermeknek az iskola, lényeges a különbség.
Van olyan gyermek, aki nagyon rá tud hangolódni az iskolára. Nem
azokról beszélek. Menjenek reggeltől estig iskolába tőlem. Egy szűk
rétegről beszélek, akik az élet szabadságát akarják élvezni, és a
munkától nem riadnak meg.
Azt látom, hogy a fiam még óvodás korában
milyen szívesen jött a műhelybe, festett, faragott, állandóan tervezett
valamit a fa hulladékokból, s most hatodikosan le van törve. Felvette a
robot szellemet. Ma is iskola, holnap is iskola, örökké iskola. Hát szép
perspektíva. Tudja, hogy neki ezt kell csinálni még hét évet. Hát nem
tudom, egy felnőttnek is nehéz ilyen kényszer pályán haladni, hát még
egy gyermeknek.
S akkor ilyen lélekkel, szellemmel lesz majd
szerelmes, ilyen lélekben és szellemben fog majd társara találni, a
nőkben pedig különösen megvan ez a szorgalmas eleget tevés, a
társadalomnak való precíz és pedáns megfelelés...előre sajnálom a
fiamat. Látom a holnapért szorongani negyven évesen, sutba dobva minden
álmát, ez borzasztó.
Ami viszont rémesebb a rémesnél, hogy nem
változnak a társadalmi trendek, nem változik sem az iskola, tovább
folyik a szociális szelekció: aki bírja a képmutatást, ennek magát alá
tudja vetni, a szokásokat, törvényeket feltétel nélkül elfogadja s él
velük, az menjen tovább. Aki erre nem képes, az álljon félre. Sőt, félre
állítjuk.
By zaba
Mennyire
megtéveszt engem ez a tökéletes Világ dolog, benne a tökéletes
Természettel. Mondják, hogy óramű precizitással működik
minden ebben az Univerzumban.
Hogy
milyen szépen, harmóniában él a természet, függ egyik anyag a
másiktól, egyik élőlény a másiktól. És ebben csak az ember az
aki elront mindent. Mivel szabad akaratot kapott. És ez liberális
nézeteihez vezetett, amivel maga alá temeti ezt a szép tökéletes
világot.
Mert
mi lenne, ha jönne a saláta, s kérné liberális jogait? Mondaná
a saláta, jó, jó, az ember telehint porokkal, elriassza rólam a
csigákat, de uram bocsá, miért esz meg engem? Honnan az embernek
ez a barbár stílus? Hol itt az egyenlőség?
Ugyanezt
mondhatná az ember, hogy mi jogon tőr életére embertársa, miért
akarja elvenni tőle ami az ővé, miért akarja megölni őt?
Mondhatná az ember a saláta szerint, hogy a Teremtője miért kéri
számon rajta az életet, mirefel teremtette őt, hogy megegye?
Ennek
a nagy élet című harmóniának nem valamiféle isteni lélek a
lényege, hanem az éhség.
Eszik
egymást a természet tagjai, ez a lényeg. Az egyensúly, amit szép
harmóniának látunk, az a rendezett erőviszonyok helyzete. A nagy
fa kinőtte magát, s alatta élnek amik megelégszenek az árnyékkal
meg a helyzettel.
Az
öreg galamb nem moralizál a kóbor kutya szájában. A kóbor kutya
vonyít mint a sakál éjjel, mindent teleszar a világon, egyéb
haszon nincs belőle. Erős és szapora. Ennyi. Meg csak dög
formájában ehető némi csúf madaraknak.
Az
ember egy furcsa indíttatásból megkérdőjelezi ezt a természetes
szelekciót: haljon az őz, éljen a farkas, elkezd törvényezni.
Kitalál törvényeket. Hogy nem szép dolog egymást enni. Némileg
megkavar ez a törvényes dolog embereket, de zömében azért
követik az ősi vonalat: eszik egymást. Tagadják az élet lelki
oldalát. Azt mondják nincs Nap, nincs semmi. Jó, nem tagadják, de
megmosolyogják. Azt mondják, az élet ennél bonyolultabb. Hogyne,
zabálni jó. Egy kész, ropogósra sült csirkét, ha másé az se
baj, annál jobb bezabálni. Ha csak furfang kell hozzá, annál
jobb, easy money. Az erőviszonyok rendeződése. By zaba.
Jó
étvágyat.
Sötét utcák árnyékában
Lehet
a dolgokat többféleképpen értelmezni.Magamból kiindulva
mindenki annak függvényében ítél meg dolgokat, hogy mennyire
érinti a dolog, mennyire van benne. Én legalábbis így ítélem
meg a dolgokat.
Ahány
ember annyi helyzet és ugyanennyi nézőpont.
Baj
ez? Szerintem nem.
Az
inkább érdekes, miszerint polisztirénből repedt gerenda utánzatot
préselnek és azt tömbház lakás mennyezetére ragasszák, mint
valamennyi májsztrogerenda. Nem én mondtam, mások, hogy giccses
megoldás. Én azt mondtam, érdekes dekorációs elem. Nem vihetsz
be blokklakásba szuvas, repedt régi gerendát, nincs is hogy
felfogd a plafonra.
Viszont
innen odáig, hogy a fa ajtónak műanyag ajtó felületet kihozni,
hogy műanyagszerű legyen a kidolgozása, szerintem valóban
borzalmas és ízléstelen giccs. És ezt műanyag alatti áron,
egyenesen piszkos fantázia. Az ember legidiótább álma és tévútra
terelt reményhalmaza.
Szakmámban,
melyben egyre inkább ingataggá váltam, elvesztettem önbizalmamat
benne, ilyen dolgokkal kezdtem szembesülni pár éve, s látom ez a
műnézet a gravitációs sebességgel vetekszik, úgy fejlődik és
egyre inkább trenddé kezd válni.
Aggaszt
engem ez a dolog. Mert előbb volt, hogy nem fizetik meg, nem kell,
inkább a műanyag, de hogy erre még ráadásra műanyag felületet
kérnek, erre azt mondtam, hogy itt már nem a megrendelő a beteg,
hanem aki belemegy ilyen játékokba, és elvállalja megpróbálván.
Legutóbbi
munkáim egyike úgy lesújtott engem, hogy kiszívta belőlem az
egyébként is száradó, szuvasodó, repedező életkedvemet. Már
nem azon csodálkoztam, hogy harmadszorra csinálom újra a kamra
ajtót, hanem azon, hogy a többi öt ajtót elfogadták. Elfogadták,
igaz némi drámai beletörődéssel, aminek nem értettem se
fiziológiai, sem filozófiai okát. Három rétegű ragasztott fából
csináltam az ajtókat és különös figyelmet fordítottam a
göcsmentességre. A kifogás eggyike az volt, hogy miért nem fújtam
a pácot, miért ecsettel dolgoztam el. Az én okom, amiért ecsettel
dolgozom, mert szerintem szebb úgy. A fújt festés (ott van
mindenem hozzá: profi kompresszor, pisztoly, minden) nagyon
technikai felületet idéz elő. Halott anyagra utal a fújt festés.
Ha fújva festet az ember, teljesen mindegy milyen fából dolgozik.
Lehet erről is vitatkozni, én megpróbáltam mindet. Könnyebb
lenne nekem is fújni. Engem mégis szabályosan megriaszt az a
felület. Ez egyik. A másik meg hogy nem olcsó ez a víz alapú öko
festék. Ha fújom, háromszor annyi használódik el. A
lepiacgazdaságított árakba ez nem fér bele.
Mindegy.
Mert eljutottam bizonyos végkövetkeztetésekre. Az egyik, hogy ezt
így nem folytatom tovább. A másik, hogy változtatni kell. Már
csak egy kérdés marad: hogy?
Kiindulás:
Fából dolgozni, fa felületes kivitelre, nem műanyagosítottra.
Asztalos minőségben, nem műbútorasztalos koncepcióban. A
vevőnek, nem megrendelőnek (a továbbiakban ilyen nincs) el kell
jönnie a műhelybe utána, vagy futárral utánvétellel egy hónapos
visszavásárlási garanciával átveheti.
Belső
hang: négy ok amiért nem fog menni.
Robin
Sharma szerint: a belső hangra kell figyelni, mert az megmondja min
kell dolgozni, hogy valami menjen. (ez lenne szerinte a lúzerek
sikerkulcsa).
Az
első amit tehetek, (hope) hogy kiveszek két hetes alkotói
szabadságot.
Ez
abban áll, hogy két hétig azt csinálok, ami eszemből kipattan.
És majd azután arra keresek értékesítési formulát. Először
legyen meg az Ige általi Teremtés. Hátrányok: két hétig
valószínű ránézek a hitelkártyára is. Mert mint Nógrádi is
mondta: „az élet ennél bonyolultabb”.
Zene.
Rájöttem,
különleges egy fickó vagyok. Semmivel se kompatibilis. Mint a
higany, nem tudok tapadni. Folyékony fém. Ólomsúllyal.
Mint
mondottam, abban hiszek, amihez közöm van, azzal a prizmával
látok, amin át kell nézzek, ami elém kerül. Azt a látást
vetítem ki szóban, cselekedetben, rajzban, zenében (még csak
zúgműhelyileg), ami bennem formálódik.
Közeledem,
nem fogad be. Feleségem mondja sűrűn (csodálom, hogy még
szeret), hogy elég csak megjelenjek bárhol, meg se kell szólaljak,
hirtelen közellenséggé válok. Hiába vagyok szívvel lélekkel
kresztény, alázatos, mert látszik messziről (aszondja), hogy
előttem nincs emberi tekintély, se cím, se semmi. A borotválkozási
rigmusom nem alkalmakhoz igazodik, hanem ahhoz a bizonyos naphoz,
amikor elkezd viszketni a képem. Meg hogy gyakorlatilag nincs
nyakkendőm, úgy harminc éve. Meg hogy én egyáltalán ezeket nem
értem.
Tudod,
eljut az ember lassan oda, hogy be meri vállalni egyéniségét.
Mert nincs semmi más mit elveszítsen. S akkor legalább ne
támasszanak veled szemben illúziókat, hogy rendes emberré lehet
téged faragni. Nem, én már nem lehetek az.
Emlékszem
(még), voltak baráti körök, ahova jelentkezgettem, mint iskolás,
meg fiatal próbálkoztam. Előttem pereg a film, amint fél lépés
hátránnyal követtem a barátnakvalót, ki egyenes háttal,
kidüllesztett széles mellel, egyenes, bátor nézéssel ment előre,
nem rejtett szocio-kulturális fölénnyel, s mint kegyelem osztotta
az igen-nemeket, amint loholva követtem, hova máshova, mint a
táncházba. A kolozsvári CFR klubba, ahova vasárnap egy teljesen
más kultúrkörnyezetbe szoktam menni mint bélyeggyűjtő.
Amint
beléptünk a táncházba, előkerültek a zsinóros magyarok, húzták
kegyetlenül a húrokat, csapkodták lábukkal a roskadó fapadlót,
abban a pillanatban kibontakozott egy más társaság, semmi köze
nem volt ahhoz, ami az utcán történt. Megszűntem létezni. Volt
aztán egy barátnőm, táncházas volt, már az első alkalommal
láttam, amint levedlett magáról, mint érett narancsról a héj, hisz
én nem vegyültem, nem táncoltam. Nagyjából ennyi volt nekem a
kapcsolatom a magyar őskultúrával, s ha addig sem volt valami
szoros, de ezek után teljesen elszakadt. Volt ezeken a táncházasokon
egy elérhetetlen, mennyei dicső aura, amit be nem avatott nem
tudott megérinteni. De tiszta szerencse ennek a nagy magyarságnak,
hogy ilyen magamfajta ritka szürke holló annyira kevés, hogy
statisztikában sem jelenik meg. Valami borzalmasan elriasztott ettől
a műfajtól, noha otthon nálunk elég sűrűn szólt népzene, apám
szerette. Viszont engem nem nyert meg. És nem azért, mert nem volt
gyerekszobám.
Viszont
a rock zene az más volt. Onnan is kikullogtam, annyira csóró
voltam, hogy gyalog közlekedtem legtöbbször. Jóindulat megvolt a
dobtanáromnak is, de nem volt cuccra pénzem. Így csak figyelője,
kedvelője voltam korom zenei világának, kivilágítatlan utcák
árnyékában néha elejtettem egy egy könnyet a zenei pályám
sírján.
Már
elkezdtem egy újabb keverési pályázaton dolgozni, de rájöttem,
nem ezt akarom. Arra a méter zenére hajtok. Egy 90-100 bpm es
négynegyedre toljak egy basszust, egy kis sztringzet s dobot. Mint a
zsebben hordott kis lapos konyakos kulacsból az ember lehúz egy egy
kortyot.
Meg
aztán azon filóztam, hogy ez a nagy keverési szakma is milyen
képmutató tud lenni azért. Elkényezteti az ember fülét,
hallását. Majdnem azt mondhatom, hogy akármilyen festékbádogot
megütve, ki lehet hozni profi hangzást belőle, de annyira messze
van ez a kikozmetikázott dob hang a dobolás fílingtől, hogy
borzalom. Semmi köze hozzá. Én azt eldöntöttem, hogy ha elkezdek
kísérletezni, mint a fában fogom az erezeteket, göcsöket
előhozni, úgy fogom a dobokat is előhozni, hogy az ember ott
érezze magát a kerek székben, mintha ő verné azokat. Nem valami
mennyei magasságokból lehívott érthetetlen filókat.
Migránsok.
Már mindenki róluk beszél itt is. Pedig egy fia migránst nem
látott senki. Hogy lélek lélek, de a migránsok ha bejönnek, vége
nekünk. Itt vannak a cigányok, még sincs végünk. Ők sem tudnak
adaptálódni úgymond európai értékeinkhez: munka és tulajdonjog
megbecsülése, valahogy még is élünk egy ég alatt. Mit lehessen
tenni? Őrült elme mondhatja csak, hogy ki kell őket nyírni. Mert
ha ők nekünk, mi kiknek a patkányai vagyunk? Mi kiknek állunk
útjában? De hogy a magyar M1-es kifejezetten pánikkeltő poszt, az
egészen nyilvánvaló. Rákapcsolva mintha háborús jelentéseket
adna élőben. Ez is egy tipikus magyar túlzás. Ilyen a magyar,
tragikus, elkeseredett.
Illiberális.
Antidemokrata. Ezt is megéltem. Hihetetlenül nézem, hallom,
fertőz, hogy a lepra kutyafasza volt mellette. Demokrácia ellenes
vélemények jönnek elő eddig nyitottabb kobakokból is. Szabadon,
lovon futó, lobogó hajú, sámánjelekkel tetovált izmos karú
imázsról álmodó naiv nagymagyar, illiberális és
demokráciamentes társadalomról vizionál, csak azt nem értem,
miből gondolja, hogy egy ilyen berendezkedésű társadalom majd
megengedi ezt a lovászatot? Vagy aki nem fog lovazni azt becsukják?
Vagy szerintük a szabadságnak nincs köze a liberális nézetekhez?
Baromság. Itt sötét erők indukálják ezeket az ellentmondásos
hülyeségeket.
Egy
dologra kéne koncentrálni, hogy az adók folyton nőnek. De erre ez
a megtévesztett kispolgár képtelen koncentrálni, folyik a cirkusz
minden csövön.
Ez
a menekültügy olyan az európai népnek, mint egy családban mikor
nincs egyetértés, megértés, szeretet, bármilyen ok jól jön
egyet veszekedni.
Gyenge
embernél az indulatok erősebbek, mint a lélek.
De
hát a lélek dolga ma már erőtelen, nevetséges dolog.
Hogy
a fiam a barátjával társalog a szünetekben, azt mondják rájuk,
hogy buzik. És kik mondják? A nagy magyar származásúak, kik
benne vannak nyakig ebben a magyarországi nemzetieskedő
hisztériában. Tehát a barbár nívóra csúszunk vissza, ahol az
emberi kapcsolatok szégyenszámba mennek, az érzelmek gyengeségnek
számítanak, az a férfi, aki nem mosdik, hányásra issza magát,
feleségét gyermekét veri, s képes teljesen értelmetlenül
meghalni egy nem létező célért, csakhogy post mortem macsó
lehessen. Undorító.
Na
de ha nagy képe és hangja is van most a gyűlöletnek, nem lesz ez
mindig így. Mert lesz ebből csömör is, kijózanodás is. Csak ez
se fog látványosan eljönni mint ahogy ezek a díszbe öltözött
menetek járnak kelnek, hanem ahogy a tavaszi virágok, rendre s
csendben. Az is csak annak, aki észreveszi.
Megjegyzés az új szőlőrend kapcsán...
A szőlő bornak való.
Nem szörpnek.
Jó szörpnek is.
De valószínű bornak jobb.
Így az új szőlőrend végéről.
Kipróbáltam.
Nem szörpnek.
Jó szörpnek is.
De valószínű bornak jobb.
Így az új szőlőrend végéről.
Kipróbáltam.
Goe és a csorápisztu Pippi
Érdekes eszmefuttatással jött haza a fiam. Mivel más a befolyásolója nem
lehetett mint az iskola, csak onnan szedhette fel azt a marhaságot,
hogy ha nem végzi el az iskolát, nem lesz képes munkahelyet szerezni
magának. Munka nélkül fogja leélni az életét.
Na erről beszéltünk vagy másfél órát ebéd után. S nem köszönné meg nekem se iskola, se egyház és a haza se.
Mert noha rossz példának hoztam fel, de felhoztam a anyja esetét a patikákkal. Hogy mind illusztrisan végzett egyetemi perszónák vannak a patikákban, mégis sokszor halljuk anyától, hogy bolondok háza, és ott mindenki dilis, nem normális. Tiszta stresszes környezetben dolgoznak, mindenki ideges, feszült, sosem elég amit csinálnak, sosem jó semmi, és azok a nagy fekete körök a szemek körül is erről árulkodnak. Egész nap a gépek előtt, verik a billentyűket, írnak, pecsételnek, számolnak, tesznek vesznek egész nap, hogy az egészben nincs semmi abból amit tanultak, és a munkájuknak semmi de semmi köze nincs a gyógyszerészethez.
Ehhez még iskolát is végezni? Minek?
Elmondtam a fiamnak, hogy ahol közösség van, ott súrlódás is van. A jelenlegi munka koncepció pedig nem a hozzáértésre, szakmaiságra, kreativitásra van építve, hanem a gépesített bunkóságra. A modern munkahelyek lényege a végrehajtósági hajlam, a szolgalelkűség, a parancsok feltétel nélküli egzekuciója. Erre kell betört embereket gyártani az iskolán keresztül.
Arra a megállapításra jutottunk, hogy noha a munka nem kötelező, az iskola igen. És ez egy nagyon érdekes filozófiája ennek a modern társadalomnak, azaz rabszolga tartó rendszernek.
De, felvázoltam neki azt a lehetőséget is, hogy bármikor amikor ő úgy látja, hogy meg szeretné tanulni az asztalosságot, állok eléje és garantáltan sikeres iskola lesz, mert megvan hozzá minden hajlama és lehetősége. És arról is beszéltem neki, hogy talán jobb lenne vállalkozásban gondolkodnia, semmint alkalmazotti státuson.
Persze, ezekről még nem ért sokat, de valamikor beszéltem neki egy másfajta Jézusról és noha kisebb volt, most jönnek elő a bizonyítékai annak, hogy tökéletesen megértette miről beszéltem.
Erre biztatom őt, hogy higgyen magában, építse önbizalmát, keresse lehetőségeit. Ne vegyen be minden szart, amit le akarnak nyomni a torkán. Pontosan ezért nem érdekel, hogy az iskolában milyen osztályzatokat kap. Engem az érdekel, hogy ami jön belőle az a lelkéből jöjjön. Mert az életben ha valaki vele és mellette lesz az a lelke lesz. Mindenki más csak le fogja akarni beszélni mindenről.
Na de sokat nem filózhattunk értelmesen az élet dolgai felől, mert ügyeltek a tanárok sok haszontalan házifeladatot adni. Csak sokszor nem értem, hogy ha tudják a tanárok is, hogy semmi értelme, miért csinálják ezt? Mi más ez, ha nem szándékosan és előre kitervezett bűncselekmény? Cinkostársa az állami gépezetnek, mely gépemberekké akarja butítani „tanítás” címén a gyermekeket.
Szóval hogy ennek a Caragialenak a Goéjának kapjunk egy magyar megfelelőt.
Hát törtem én a fejem, s gondolkodtam, de nem emlékszem egyik ifjúsági vagy bármilyen regény Goé magyar megfelelőjére sem. Mert minden magyar regényben a korrektség, a szorgalom, a becsület, a munka szeretet, az udvariasság, a szeretet bontakozik ki főhősében, messze áll a Goé -féle elkényeztetett piperkőctől, aki folyton marhaságokon töri a fejét, ott szemtelenkedik ahol éri, szóval nincs a magyar főhősök közt ilyen balfasz mint ez a Goe.
De ezt nem lehet elmondani a román tanárnőnek.
S akkor nemzetközi hálózatokat faggattunk, mármint én faggattam a fiam gépén, aki azelőtt már az én gépemen elkezdte mind a nyolc felhagyott népdalt kikeresni s mindegyiknek a minimum nyolc versszakát leírni s a rigmusát kiszámolni s ilyenek. Már a negyedik másolt oldalnál tartott, amikor elkezdtem káromkodni, hogy azért mégis mit gondol ez a magyartanárné is, hogy itt más nem megy csak népdal ebben a házban? Hát nem hiába fájt a fülem amikor nyikorgó hegedűt hallottam. Ki nem állhattam. Se táncházat se ilyesmit. (Tessék kövezni..)
Na de nem sok sikerrel jártam a magyar Goé -féle főhős kutatás dolgában, pedig már mindenféle kérdést beírtam kétféle keresőbe. Mikor beírtam, hogy balfasz magyar regényhős, kiadta többek közt Gárfildot, aki na mondjuk valamennyire összevág a Goéval, de Gárfild nem magyar. Meg nem is annyira balfasz. Nagyon tudja mit akar.
Közben elolvastam Bayer Zsolt balfasz liberális írását, s néhányat a kommentekből, s ha netán nyomdafestéket nem tűr a megjegyzésem, mea culpa, nem lehet másként rezonálni azokra a hangnemekre, de az az érzésem támadt, hogy ezek a magyarországi magyarok nem voltak eléggé seggbe baszva a kommunizmus diktátoraitól, hogy egy illiberális államról álmodnak, sőt elítélnek mindenféle liberális gondolatot, minden mi liberális nekik az égbekiáltó bűn s ezekhez hasonlók. És hogy ennyire megvetik, gyűlölik a szabad életet, gondolkodást, az emberi alapvető jogok gyakorlását, nem hittem volna. Egyik ámulatból a másikba esem, hogy mifelé halad Magyarország hatalmas és biztos léptekkel.
S akkor mondja a fiam, hogy köresemes járja, a Harisnyás Pippi a Goé magyar változata. De könyörgöm, mondom, a gugel aszondja valami svéd ez a Pippis dolog, mi köze hozzánk? Nem mindegy? De, végül is tök mindegy. Mert úgysem érdekli senkit semmi. Legyen meg a házi és kész. Ha rossz, nem baj, nagyobb baj, ha nincs meg a házi.
Tehát hattól fél tízig na nem fonóban énekeltünk, hanem nemzetközi hálózatokon csüngtünk s hol magyar népdalt, hol Pippit kerestük. Közben múltévi matek anyagot ismételtünk valami példatár szerint, noha ott voltam minden leckénél, hisz tudom, nagyon biztosan tudom, de olyan példákat kellett megoldjunk, amiket eddig nem láttam. Most sem értettünk belőle semmit, de valahogy megoldottuk. Ttam.
Hogyan lehet túlélni mindezt?
Talán a Harisnyás Pippinek mégis igaza van: „távol élve a felnőttek világától”.
Jó, ez így irodalmilag szépen hangzik, de ha valaki engem kérdez akkor: leszarva mindent.
Na erről beszéltünk vagy másfél órát ebéd után. S nem köszönné meg nekem se iskola, se egyház és a haza se.
Mert noha rossz példának hoztam fel, de felhoztam a anyja esetét a patikákkal. Hogy mind illusztrisan végzett egyetemi perszónák vannak a patikákban, mégis sokszor halljuk anyától, hogy bolondok háza, és ott mindenki dilis, nem normális. Tiszta stresszes környezetben dolgoznak, mindenki ideges, feszült, sosem elég amit csinálnak, sosem jó semmi, és azok a nagy fekete körök a szemek körül is erről árulkodnak. Egész nap a gépek előtt, verik a billentyűket, írnak, pecsételnek, számolnak, tesznek vesznek egész nap, hogy az egészben nincs semmi abból amit tanultak, és a munkájuknak semmi de semmi köze nincs a gyógyszerészethez.
Ehhez még iskolát is végezni? Minek?
Elmondtam a fiamnak, hogy ahol közösség van, ott súrlódás is van. A jelenlegi munka koncepció pedig nem a hozzáértésre, szakmaiságra, kreativitásra van építve, hanem a gépesített bunkóságra. A modern munkahelyek lényege a végrehajtósági hajlam, a szolgalelkűség, a parancsok feltétel nélküli egzekuciója. Erre kell betört embereket gyártani az iskolán keresztül.
Arra a megállapításra jutottunk, hogy noha a munka nem kötelező, az iskola igen. És ez egy nagyon érdekes filozófiája ennek a modern társadalomnak, azaz rabszolga tartó rendszernek.
De, felvázoltam neki azt a lehetőséget is, hogy bármikor amikor ő úgy látja, hogy meg szeretné tanulni az asztalosságot, állok eléje és garantáltan sikeres iskola lesz, mert megvan hozzá minden hajlama és lehetősége. És arról is beszéltem neki, hogy talán jobb lenne vállalkozásban gondolkodnia, semmint alkalmazotti státuson.
Persze, ezekről még nem ért sokat, de valamikor beszéltem neki egy másfajta Jézusról és noha kisebb volt, most jönnek elő a bizonyítékai annak, hogy tökéletesen megértette miről beszéltem.
Erre biztatom őt, hogy higgyen magában, építse önbizalmát, keresse lehetőségeit. Ne vegyen be minden szart, amit le akarnak nyomni a torkán. Pontosan ezért nem érdekel, hogy az iskolában milyen osztályzatokat kap. Engem az érdekel, hogy ami jön belőle az a lelkéből jöjjön. Mert az életben ha valaki vele és mellette lesz az a lelke lesz. Mindenki más csak le fogja akarni beszélni mindenről.
Na de sokat nem filózhattunk értelmesen az élet dolgai felől, mert ügyeltek a tanárok sok haszontalan házifeladatot adni. Csak sokszor nem értem, hogy ha tudják a tanárok is, hogy semmi értelme, miért csinálják ezt? Mi más ez, ha nem szándékosan és előre kitervezett bűncselekmény? Cinkostársa az állami gépezetnek, mely gépemberekké akarja butítani „tanítás” címén a gyermekeket.
Szóval hogy ennek a Caragialenak a Goéjának kapjunk egy magyar megfelelőt.
Hát törtem én a fejem, s gondolkodtam, de nem emlékszem egyik ifjúsági vagy bármilyen regény Goé magyar megfelelőjére sem. Mert minden magyar regényben a korrektség, a szorgalom, a becsület, a munka szeretet, az udvariasság, a szeretet bontakozik ki főhősében, messze áll a Goé -féle elkényeztetett piperkőctől, aki folyton marhaságokon töri a fejét, ott szemtelenkedik ahol éri, szóval nincs a magyar főhősök közt ilyen balfasz mint ez a Goe.
De ezt nem lehet elmondani a román tanárnőnek.
S akkor nemzetközi hálózatokat faggattunk, mármint én faggattam a fiam gépén, aki azelőtt már az én gépemen elkezdte mind a nyolc felhagyott népdalt kikeresni s mindegyiknek a minimum nyolc versszakát leírni s a rigmusát kiszámolni s ilyenek. Már a negyedik másolt oldalnál tartott, amikor elkezdtem káromkodni, hogy azért mégis mit gondol ez a magyartanárné is, hogy itt más nem megy csak népdal ebben a házban? Hát nem hiába fájt a fülem amikor nyikorgó hegedűt hallottam. Ki nem állhattam. Se táncházat se ilyesmit. (Tessék kövezni..)
Na de nem sok sikerrel jártam a magyar Goé -féle főhős kutatás dolgában, pedig már mindenféle kérdést beírtam kétféle keresőbe. Mikor beírtam, hogy balfasz magyar regényhős, kiadta többek közt Gárfildot, aki na mondjuk valamennyire összevág a Goéval, de Gárfild nem magyar. Meg nem is annyira balfasz. Nagyon tudja mit akar.
Közben elolvastam Bayer Zsolt balfasz liberális írását, s néhányat a kommentekből, s ha netán nyomdafestéket nem tűr a megjegyzésem, mea culpa, nem lehet másként rezonálni azokra a hangnemekre, de az az érzésem támadt, hogy ezek a magyarországi magyarok nem voltak eléggé seggbe baszva a kommunizmus diktátoraitól, hogy egy illiberális államról álmodnak, sőt elítélnek mindenféle liberális gondolatot, minden mi liberális nekik az égbekiáltó bűn s ezekhez hasonlók. És hogy ennyire megvetik, gyűlölik a szabad életet, gondolkodást, az emberi alapvető jogok gyakorlását, nem hittem volna. Egyik ámulatból a másikba esem, hogy mifelé halad Magyarország hatalmas és biztos léptekkel.
S akkor mondja a fiam, hogy köresemes járja, a Harisnyás Pippi a Goé magyar változata. De könyörgöm, mondom, a gugel aszondja valami svéd ez a Pippis dolog, mi köze hozzánk? Nem mindegy? De, végül is tök mindegy. Mert úgysem érdekli senkit semmi. Legyen meg a házi és kész. Ha rossz, nem baj, nagyobb baj, ha nincs meg a házi.
Tehát hattól fél tízig na nem fonóban énekeltünk, hanem nemzetközi hálózatokon csüngtünk s hol magyar népdalt, hol Pippit kerestük. Közben múltévi matek anyagot ismételtünk valami példatár szerint, noha ott voltam minden leckénél, hisz tudom, nagyon biztosan tudom, de olyan példákat kellett megoldjunk, amiket eddig nem láttam. Most sem értettünk belőle semmit, de valahogy megoldottuk. Ttam.
Hogyan lehet túlélni mindezt?
Talán a Harisnyás Pippinek mégis igaza van: „távol élve a felnőttek világától”.
Jó, ez így irodalmilag szépen hangzik, de ha valaki engem kérdez akkor: leszarva mindent.
Mixes nap
"Loud and Clear" mugomix2
"Loud and Clear" mugomix 1
(a linkekre kattintva bele lehet hallgatni a pályázatos keveréseimbe)
Na persze. Hajnali fél ötkor kávéval odavánszorogtam a géphez s kikevertem a végleges pályázatos nótát.
Hogy nem tökéletes, nem érdekel. Megért a befejezésre. Innen tovább foglalkozni vele több tapasztalat szükségeltetik. Tovább kell lépnem. Várnak egyéb projektek.
Jó volt. Gyors kurzus volt. Ha ez nincs, ez a projekt, még mindig matatnék a sötétben. Ezért nem is fontos, hogy nyerjek. Azért beküldöm, mert kíváncsi vagyok hányan jelentkeznek. Mit jelent ez a szakma? Kik számítanak ma keverősnek? Kik ereszkednek le egy amatőr versenyre? Mindenképpen hallani akarom a nyertes keverését. Jók ezek a kihívások.
Valójában pár óra alatt kikevertem, miután nehéz órákat kevertem tévesen. Aztán ma hajnalban új lapot indítottam s újból kezdtem mindent. Először a dobokat, basszust, gitárokat s zongorát hoztam elő. Ez valami 14 sávon volt. Nem mind használtam fel amit adtak. A dobokból is csak vagy hatot. Összesen 16 sávot enged ez a lájtosabb cubase. Ezért összevontam első körben a dobokat s egy sávvá mentettem le. Így folyamatosan ürült hely. Aztán a rezeket vontam össze öt sávból. Aztán a vokálokat. Adott valami 12 sávot, de abból csak 8at használtam fel. Zagyvalék volt a többi négy. A vokálokkal volt kis munka, mert kattanásokat kellett kioperáljak belőlük. A torzítós gitár volt a legsilányabb mind közül, úgy szólt mint egy rossz orosz torzító. Tudom, hogy ebben a stílusban megy ez a félig rekedtes gitártorzítás, de nem ehhez vagyok szokva. Ezért átvittem mindenféle phaseren, megduplázta a sávokat, és más fajta phaseren nyomtam a másikat, hogy azt a helikopteres hangzást egyik a másiktól elnyomja, és külön kivágtam egy sávra a szólósabb részeket, chorus effektel. Tudom, hogy a zsüri ettől kiakad majd, de nem nekik kevertem, hanem magamnak.
Van itt minden ciráda, hangszínezés, kompresszor, térhatások, késleltetők, aztán a pergőt új sávon újból kihoztam, hogy tökösebb legyen. Meg a zongora játékból is csináltam még plusz két sávot, néhol erősebben jelenik meg.
Két variánst kevertem ki véglegesnek. Az egyiket majd feltöltöm a versenyre. Erre kell nekem még aludni, hogy melyiket.
Na melyiket?
"Loud and Clear" mugomix 1
(a linkekre kattintva bele lehet hallgatni a pályázatos keveréseimbe)
Na persze. Hajnali fél ötkor kávéval odavánszorogtam a géphez s kikevertem a végleges pályázatos nótát.
Hogy nem tökéletes, nem érdekel. Megért a befejezésre. Innen tovább foglalkozni vele több tapasztalat szükségeltetik. Tovább kell lépnem. Várnak egyéb projektek.
Jó volt. Gyors kurzus volt. Ha ez nincs, ez a projekt, még mindig matatnék a sötétben. Ezért nem is fontos, hogy nyerjek. Azért beküldöm, mert kíváncsi vagyok hányan jelentkeznek. Mit jelent ez a szakma? Kik számítanak ma keverősnek? Kik ereszkednek le egy amatőr versenyre? Mindenképpen hallani akarom a nyertes keverését. Jók ezek a kihívások.
Valójában pár óra alatt kikevertem, miután nehéz órákat kevertem tévesen. Aztán ma hajnalban új lapot indítottam s újból kezdtem mindent. Először a dobokat, basszust, gitárokat s zongorát hoztam elő. Ez valami 14 sávon volt. Nem mind használtam fel amit adtak. A dobokból is csak vagy hatot. Összesen 16 sávot enged ez a lájtosabb cubase. Ezért összevontam első körben a dobokat s egy sávvá mentettem le. Így folyamatosan ürült hely. Aztán a rezeket vontam össze öt sávból. Aztán a vokálokat. Adott valami 12 sávot, de abból csak 8at használtam fel. Zagyvalék volt a többi négy. A vokálokkal volt kis munka, mert kattanásokat kellett kioperáljak belőlük. A torzítós gitár volt a legsilányabb mind közül, úgy szólt mint egy rossz orosz torzító. Tudom, hogy ebben a stílusban megy ez a félig rekedtes gitártorzítás, de nem ehhez vagyok szokva. Ezért átvittem mindenféle phaseren, megduplázta a sávokat, és más fajta phaseren nyomtam a másikat, hogy azt a helikopteres hangzást egyik a másiktól elnyomja, és külön kivágtam egy sávra a szólósabb részeket, chorus effektel. Tudom, hogy a zsüri ettől kiakad majd, de nem nekik kevertem, hanem magamnak.
Van itt minden ciráda, hangszínezés, kompresszor, térhatások, késleltetők, aztán a pergőt új sávon újból kihoztam, hogy tökösebb legyen. Meg a zongora játékból is csináltam még plusz két sávot, néhol erősebben jelenik meg.
Két variánst kevertem ki véglegesnek. Az egyiket majd feltöltöm a versenyre. Erre kell nekem még aludni, hogy melyiket.
Na melyiket?
Shortcut to üres lap
Van
két cicám. Cilu és Cece. Még nem tudom melyik, ki. Aztán ahogy
tettem vettem, kisurrantak a műhelyből, fel a fűzfára. Már a
műhelyből centizik a fűzfát az ablakból, hisz rengeteg veréb
ott tanyázik a fűzfán.
Hívtam
aztán a macskákat, nem jöttek. Mentem a fa alá s felnéztem.
Szomorúan lógatták a farkukat lefele s csalódott tekintettel
néztek engem. A sültgalamb nem repül a macska szájába sem. Nem
így gondolták a verebek dolgát. Azt hitték, hogy elég a fűzfára
mászni s magától özönlik a sok veréb a szájukba.
Aztán
jött Jonika, hogy fújjam fel az egyik hátsó kerekit. Lementem
dirmegve dörmögve, de meg is jegyeztem neki, hogy miféle szekeres
gazdája van, hogy nincs mivel felfújja a szekere kerekeit? Mert ugye
laposon járt mind a négy kerekével. Arra van esze a gazdájának,
hogy kertem tövébe diófát ültessen, hogy majd az én kertemből
kiszívja az életet, de egy pumpát nem vesz a szekeréhez. És mint
jó igaz keresztény, nem ilyen ficcfa keresztény módra, kik
elájulnak mindenféle szőnyegen repülő effenditől, felfújtam
mind a négy kerekét. No nem a gazda iránti tiszteletből, hanem a
Jonika iránti tiszteletből, mert szépen megkért. Pedig cigány.
Mintia összes cigánysága eggyüttvéve, noha loptak tőlem, nem
csináltak nekem és bennem akkora kárt, mint úgynevezett madzsar
tezsvéreim. És mit mondjak, hemzseg Mintia a cigányoktól.
By
the way, magyarság és menekültek. Szóval a napokban igen
elszomorkodtam amiatt is, hogy Magyarország kimutatta foga fehérét.
Mint egy bunkó farkas. Gyűlölettől villogó vérmes szemekkel
vonyított Magyarország. Mint a gyáva kojotok. Azok a hihetetlen,
rémálomba illő megjegyzések, hozzászólások a neten, ami magyar
fejből pattant ki, egyértelműen igazolja, hogy a magyart nem lehet
kiszedni a barbár, pogány gondolatvilágból. Mert ha az a sok
szítok, gyűlölet, halálkiáltás az igazi magyarság, s az
emberi, Jézusos hozzáállás, igazi keresztény szemlélet a gaz
liberó meg zsidó meg hazaáruló, akkor egyértelmű minden.
De
egyébként is, mind ezek a papír keresztények, bebizonyították,
hogy tulajdonképpen az egész vallásosdi nem alapul ama Jézus
Krisztusra. Egy gané plagizálásról szól ez a keresztény
filozófia, mint a bingó alapú meggazdagodás utáni lelkesedés.
A
gyökér fajzat képtelen átnézni mindazon túl, hogy özönlik a
menekült. A hitben élő ember első reakciója, hogy felkiált
Istenéhez. Segítséget kér tőle. Ha masszívan nem jön a
segítség, akkor erőt kér a kibírásra, közben elgondolkodik,
hogy miért e megpróbáltatás, sűrű önvizsgálat, miegymás. Egy
éjszaka mindehhez elég. De itt hónapok óta nincs semmiféle ilyen
irányú megközelítés. Barbár módon, kesereg a kojot falka.
Elszomorít.
S egyben elgondolkodtat, hogy mégis itt élek a cigányság kellős
közepén és a dévai entelektuel magyarság úgymond szociális
élete helyett még mindig inkább a cigánnyal beszélgetek
szívesebben.
Ja
persze, hisz gaz, liberó, mocsok kapitalista hazaáruló vagyok,
bolgár ükapai szálon talán zsidó vér is van bennem. Hogy
rémesen kevés bennem ez a zsidó vér, azon is látszik, hogy nem
tudok alkudni, egy szolgalélek vagyok, a másik ki se gondolta mit
akar, én már keresem a hozzávaló szerszámot. Több zsidóvér
kellett volna belém. Úgysem osztok szorzok a magyarságban,
statisztikailag teljesen mindegy lenne.
Na
de volt egy olyan gondolatom, hogy így ebben a felbontásban
kiszállok a blogommal a netről. Aztán ebből annyi lett, hogy a
frissen indított facebook száradafa oldalamra nem teszek ki több
írást. Mert elébe akartam menni lusta papír „rajongóimnak”,
akik nem fáradnak el a blogomig, hisz mindent egy tálcára várnak,
de rájöttem, aki engem akar, nem bír nélkülem, az megkeres. Mint
Jonika a kerekeivel.
(a
macskák még mindig a fán kergetik az amerikai álmot...)
Igen,
lassú a visszafejlődés, de vannak már apró jelei. Mert a
kereszténységből is megárt a sok. A pálinka egy pohárkával
egészség, egy üveggel már méreg.
Az
úgynevezett nem performáns munkákat nem vállalom ezután. És
szentül megesküdtem, hogy kiveszek két hét alkotói szabadságot,
és legyártok egy pár banális bútor darabot, amivel majd
meghóditom a világot. („haha-hhah!” ez egy reppes odaszólás,
dobos fill helyett...)
Mert
ugye kiegyeztünk az ajtókkal, aztán mikor jöttem el előleggel a
zsebemben, de hogy akkor abban ne legyen göcs és legyen tölgyfából
a küszöb. Nyeltem egy galuskát, mert 33 centi mind a négy küszöb
szélessége. Aztán jól sejtettem, hogy az „A” osztályú
anyagnál kell legyen egy még „A” osztályúbb, ami nem engedi
meg az egyébként „A” osztálynak megfelelő göcsöket sem,
mert snúrban jöttek a skizofrén elvárások. De mindnek eleget
tettem. Mégis volt egy ilyen elváláskor, hogy jól van na, nem
tökéletes, de ám legyen. Őszintén leforrázott ez engem, emiatt
is nehéz volt a hetem, keserves, noha szerintem az ajtók a
szokásosnál jobbak lettek, megmaradt ez a tökéletlenségi érzés,
hogy netán nem tudok ajtókat csinálni. Nem megy nekem ez a public
relations, oda hideg, kegyetlen emberek kellenek.
És
miután ma is basztattak semmiségekért, azt mondtam, hogy nincs
fúróm a falhoz, megkértek, hogy fúrjam át a falakat a
kábeleknek. Nincs, mondtam szemlesütve. Ennyi gonoszság belőlem
is kikéretett. Miután jött a banya s rátette a vízmérőt az
ajtókra, hogy szerinte nem egyenes. S azt mondta, hogy azért nem
ment férjhez mert nem bízik a férfiakban. Uram atyám, mennyi
sötétség tud beleférni egy emberbe. Mindegy.
Nem
megy nekem ez a public relations. Egyre nem megy. Amíg fiatal
voltam, hagytam magamtól, hadd menjen. De nincs már erőm. Se
lelki, sem fizikai.
Így
történt, hogy mindjárt két hete nem dobolok, nem keverek.
Letestelt teljesen ez a munka. Pedig négy kibaszott ajtóról volt
szó. Hányat csináltam eddig? Ezret? Kettőt?
És
ha legalább megérné anyagilag. De nem. A fa ajtó ablak ideje
lejárt. Exklúziv, premier, presztízs kategóriaként talán,
méregdrága nemesfából esetleg, de hát ahhoz nem elég az én
érdes nyelvem, tüskés pofám, oda relációk kellenek, nem
raklapra került ember hulladék, mint kiégett jómagam. Mert ez a
helyes megfogalmazás irántam: kiégtem.
Persze,
megvan az én szerepem is ebben az életben, például most már
teljesen kétségbeesve nyávognak a macskáim, gondolom mára
belefáradtak a veréb vágyakozásra, s inkább beérik vacsira egy
kis macskakajával.
Már
előre élvezem, amint két hét múlva elkezdem a banális kis
fiókos szekrénykéket. Jönnek majd az igazi
mászterpíszek...haha-hhah!
Novus Ordo Szolorum
Az új szőlőrend.
Mert voltam eléggé felelőtlen s elültettem ezelőtt vagy öt évvel egy ilyen Praktikeri szőlőtövet. Játszódtam a Frankenstein kertes verzióját. Hogy mi lesz ha ezt is elültetem? Növögetett minden évben egy picit, aztán a negyedikben hirtelen elkezdett nyúlni. Az ötödikben már négy, öt méteres szálak futottak szanaszét, meghagytam hármat. És legnagyobb meglepődésemre idén termett legalább három, négy kiló szőlőt.
Ez az az apró kék szőlő, nagyon finom, édes íze van.
Hogy akkor mi legyen vele? Hát nekem sincs azért olyan bő repertoárom ivászat terén, bornak úgy véltem tiszta kár kipréselni, befőztem szirupnak. Nagyjából ebben ki is merül a konyha tudományom.
Na de hogy csináljak belőle szirupot? Hát egyszerűen. Mivel általában csak én iszok ilyen kotyvolékokat, nem zavar a sűrűje, összevágtam a turmixxal, majd leszűrtem egy sima szűrővel, cukrot neki és felfőztem. oszt dunsztba tettem.
Tudom, hogy nem így kell, nem tudom hogy kell ezt másképpen, de ha beválik, a módszer nekem megfelel.
Ezért is neveztem el ezt a folyamatot: az új szőlőrendnek. Azaz: Novus Ordo Szolorum.
az enyém a szőlő |
Ez az az apró kék szőlő, nagyon finom, édes íze van.
Hogy akkor mi legyen vele? Hát nekem sincs azért olyan bő repertoárom ivászat terén, bornak úgy véltem tiszta kár kipréselni, befőztem szirupnak. Nagyjából ebben ki is merül a konyha tudományom.
szolorum lab |
Tudom, hogy nem így kell, nem tudom hogy kell ezt másképpen, de ha beválik, a módszer nekem megfelel.
Ezért is neveztem el ezt a folyamatot: az új szőlőrendnek. Azaz: Novus Ordo Szolorum.
dunsztra kész |
Scarlett 2
Az
ember azt gondolná, mikor azt mondja, hogy na most ezt a dolgot
egyszer s mindenkorra lerendezem, hogy azt le is rendezi, de már le
se rendezte a nagy rendezni valót s rögtön elébe jön egyéb két
három rendezni való. Így ágazódik, bogasodik az ember élete s
mindene. Lehet ezt úgy is venni, hogy egyik baj a másikat hozza, de
lehet úgy is venni, hogy egyik lehetőség a másikat nyitja.
A
csendes polgártárs mindig visszahúzódva él, sosincs semmiről
nyilvános véleménye, ha van, bölcsen hallgat, nem oszt se nem
szoroz, él az adott lehetőségekkel. Csendben. Legyen kommunizmus,
tranzíció, áldemokrácia, káosz, ő mindig a trend adta vonalra
sorakozik s azt mondja: lehajtott fejet pallós nem vág. Nem szól,
nem téved. Ha változik az idő, lecseréli tagságát.
Ezek
a csendes polgártársak sosem idéznek elő zűrzavart. A nem
csendesek idéznek elő zűrzavart. Elég egy pisszenés, elég egy
halk kérdés, egy csöndes vélemény, s legyen bármilyen a
rendszer, mindjárt népellenséggé válik az ember.
Bakancslistámon
túl sok dolog nincs. De lehet más szemében soknak tűnik.
Az
egyik legnagyobb fejezete a bakancslistámnak az adósságok
lerendezése. Hogy ez a tyúkpajta megmaradjon így egyben. Hogy
miért is maradjon így egyben, ha az élet olyan mint egy hópehely
mely az autó meleg szélvédőjén gyorsan vízcseppé alakul, majd
elpárolog? Inkább egy idea miatt. Hogy a meztelábas senkinek
predestinált volt a nyomor, de ennek ellenszegült. Mert őskori
filozófia van ebben leszögezve, hogy az ember a nyomorra születik.
S ebben én kitartóan nem hittem. Hiába bizonygatták nekem. Hiába
fenyegetőztek, hogy megütöm a bokám, felhergelem a Teremtőt.
Nem, én hittem, hogy a Teremtőnek is ez a vágya, hogy én ne
hagyjam magam.
Ezért
nagyon fontos, hogy az ember mit hagy örökségbe. Ez a
bakancslistám egyik tétele.
A
bakancslistám második s egyben utolsó tétele a zenész életem
lerendezése. Mert eltelt harminc év s egyet motoszkál az agyamban,
hogy de ha mégis zenész lettem volna. Mert kerékbe tört hirtelen
valami ezelőtt harminc évvel, amire azt mondtam ideiglenesen (innen
jött nekem az a mondásom, hogy „ideiglenesen harminc évre” ha
valamiféle improvizációra kérnek vagy vagyok kénytelen), hogy
majd aztán előveszem a dolgot mire lenyugszanak a dolgok.
De
sosem nyugszanak meg a dolgok. S láttam, hogy természetszerűen
eljött az utolsó bankjegy beváltása, a homokóra utolsó
megfordítása, azt mondtam, ennek a dolognak legalább elvileg utána
járok. Hogy lehetett e volna belőlem zenész? Lettem volna olyan
boldog mint most, ha zenész lettem volna?
Nem
részletezem, hosszú lenne részletezni. Meg aztán még vannak
lezajlásra váró részletek. De így első kóstolás után,
rájöttem, hogy valószínű lehettem volna egy kreatív zenész,
kevésbé briliáns technikával, inkább tökös és kreatív. De
borzasztóan kiégetett volna a megélhetési zenélés. Hogy én
lagzin ropjam a lájnel ricsiket repedt cineken. S petyhüdt
vásznakon. S nézzem amint részegedik a boldokk csendespolgár. Nem,
ettől nem lettem volna boldog zenész.
Tehát
jó volt a döntésem, noha azt mondják a fiatal hebehurgya és
meggondolatlan, most azt mondhatom magamnak, hogy helyesen döntöttem.
Nincs amiért lelkem háborodjon, jól tettem, hogy nem adtam el
álmaimat apróért. Mert ez is egy kitörő szempontom eme
predestinált nyomor fészekből.
De
eljött az idő, hogy ezzel is szembenézzek. Igen, ha olyanok lettek
volna a helyzetek, mint ma. Hogy van egy pajta ahol az ember
meghúzódhat, egy kis munka amiből megél, s kétszer egy héten
eldanolja az ember ami a szüén-lelkén van. De nem ilyen idők
voltak.
Most
azt is elárulhatom, hogy mikor ez a pajta fel volt ajánlva,
szempont volt az elszigetelődés is, mert tudtam, hogy a dobhoz még
egyszer odaülök. S lakosság meg dob nagyon nem kompatibilisek.
Nos
ez a fejezete a bakancslistának mondhatni kipipálva. Lőn lelki
nyugalom, jól döntöttem, jól tettem, majdhogynem hiába aggódtam
harminc éven át, de lám ez az aggodalom úgy szűnt meg, hogy
dobot vettem. Tehát igaza volt ennek az Arnold Schwarzeneggernek,
hogy follow your dream.
Mert
ha nem is teljesül az ember minden álma, de követve azokat,
legalább tisztán lát s nem marja a lelkiösmeret, hogy meg se
próbálja.
Mert
mit mondjak? Ezt felismerve, örvendek, hogy asztalos vagyok. Ezt az
ördögi kört leszámolva más szemmel nézem a munkámat is, a
műhelyemet is.
De
mint az intróban írtam, az ember azt hinné, hogy most hirtelen
lerendez mindent egy csapásra. Nem olyan egyszerű ez. Mert egyik
dolog hozza a másikat. És az asztalosságban megtanultam, hogy az
jó, ha egyik munka hozza a másikat, mindig új kihívások elé
kényszerít, más helyzetek, más ígények. Néha szar a pénz,
néha jó. Néha melléfogok, néha eltalálom.
De
tudtam, hogy a dolog nem áll meg a dobnál. Aztán jött a
hangkártya, ez a Scarlett, profi mikivel, fülivel, keverő
programmal. Jóformán be se indítottam a progit, jött a lehetőség,
ingyen iskola egy pályázat hangfájljaival kísérletezni. Hirtelen
kinyíltak a kreatívitás csatornái. S ha más tőlem független
hatalom nem szól bele, remélek még egy tíz év lehetőséget.
Hogy meglegyen az a bizonyos méter zene, amire azt mondtam, hogy egy
embertől minimum elvárás, ha hajlamos valamiféle hangszerre.
Az
ember azt mondaná, hogy na ezt jól sínre tette.
Mikor
jön egy hirtelen váltó.
Mert
jött a fiam, már egy éve beszél nekem arról, hogy szeretne egy
jutubos csatornát s felvegye a játékait s mondjon rá jókat. Mint
a videó blogosok. Persze persze, mondtam neki. De mind jött s
mondta, hogy ez így s ez így. S mutatta. Letöltöttünk mindenféle
progit. Minőség szar. Élvezhetetlen. Használhatatlan. Akkor jött,
hogy „avermedia”. Egy kütyü, amely átveszi a videokártya
terhelését s hardra menti a HD minőségű videót. Igen, de a hang
még zúg s pocsék. Jó, az este bevittem neki a szentek asszonyát
a Scarlettet, hogy próbáljuk ki. Fájdalmas lélekkel tettem, mert
tudtam: elköszönhetek Scarlettől. S a mikitől s a fülitől. Azt
mondja a fiam: szuperül megy apa, kösz. S mutatja a lájk jelet a
kezével. Igen, de aztán rájöttünk, hogy a csomag teljes legyen,
kell egy mini keverő. Külső, nem progi, merthogy játék közben
is lehessen keverni. Mert a képet lerendezi az avermedia kütyü, de
a hangra nem koncentrál. Azt külön rendezni kell. Na van dolog
elég.
Így
jutok el a bejegyzés címéhez, hogy akkor most utána kell nézzek
a Scarlett 2 után, mert kiderült, a családban van még egy kütyüs
ember, a fiam személyében...na vajon kire hasonlít?
Most
már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi a fenét fog ő produkálni
mint video blogos, mert el nem tudom képzelni. De magamban azt
mondtam, semmint ő is vigyen magával feleslegesen harminc évre egy
ideát, rendezze le most. Ha ezeket a dolgokat egyáltalán valamikor
le lehet rendezni...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)