A Gaia projekt
Nem
hiába mondják, hogy kell valamiféle kémia egy kapcsolathoz,
legyen az bármilyen. A közreműködés vegyületnek lehettem lelkes
tagja az utóbbi hónapban.
A
történet röviden annyi, hogy Ildikó aki dizájneres megkeresett,
hogy egy barátja ajándékboltot nyitna s ő dizájnolja ki. Fabútor
s ilyenek. Letisztított vonalak, formák, ilyenek kellenek. De
hamar. Nem hagyhattam ki ezt stressz termelte adrenalint. Fárasztó
és gyilkoló, mindig megesküszöm, hogy utolsó, aztán mégis mint
ilyen függő iszom e pohárból.
Irtó
késztetést éreztem nem figyelembe venni Ildikó formai
elgondolásait, mert rengeteg asztalost megrázó megoldást
kellett kitalálnom, hogy azok a polcok, s bútorok olyan
egyszerűknek, letisztítottaknak hassanak. Indokolatlan sok rajzot
készítettem, amíg megkapták végső formájukat a bútorok. Csak
egy technikai dolgot említsek, az esztergált lábakat rendszerint
utólag illesztik a bútorba, ki kellett találnom egy megoldást a
két méteres oszlopok esztergálásához, másként a lábak
egyszerűen kiszakadnak a legkisebb mozgatásnál. Sok dizájnos
részletre, például az oszlopok, lapelemek 45 fokos illesztéseinek
nem igazán tulajdonítottam fontosságot, de megértettem, hogy
Ildikó meglátásában minden részletnek létbeli fontossága van,
így kénytelen voltam fatalista hozzáállásomból engedni, s úgy
csinálni, ahogy kigondolta. Nem bántam meg, mert így utólag
igazat adtam neki. Fontosak a részletek.
Ami
belőlem a teljesség igényével hiányzik, Ildikóban megvan: a
nyugati trendiség transzlációja a mi balkáni világunkba. Hogy
valami bődületes okosságot mondjak én is. De tetszett nekem ez a
helyzet, hogy valaki a részletekig mindent kigondol. Bíztam a
meglátásban. És legfőképpen bíztam a meglátó megrendelőjében
is akit akkor ismertem meg, amikor már a helyszínen kipakoltuk a
bútorokat. Nem utolsó sorban egy jól sikerült munka a megrendelő
dicsősége, mert ha nincs A megrendelő, nincs se meglátás, se
transzláció, se semmi.
Nem
is szaporítom itt a szót tovább, mondják el a képek amit leírni
nem tudok, mert vár engem a műhelyben két nyúlketrec, ilyen
szakmai kulturális robbanás után jól jön egy kis bokalazító
gyakorlatozás. A nyúlketrec pont jó erre.
A vitrin és a megvilágító lámpa |
vitrin sor |
nagyjából berendezve, középen a festett kisasztalokkal |
a megrendelők: Ildikó és Zoli |
számomra a legszebb pillanat: a megrendelő elégedett mosolya |
pult belső, a letisztított vonalak címén |
átfestett régi komcsi hatású bútor..hihetetlenül megváltozik |
tipikus komcsi bútor szétvágva, átalakítva s lefestve... |
az asztalos töpreng |
az asztalos mér |
Kötelesség
Azt
élvezem ebben a mai nagy nemzeti ébredéses hajnalon, hogy bizonyos
szövegekben tudatosan történik a nyelv kiMAGozása. Mikor ezt
meglátom így, mint egy kódféle mintha megcsapná valaki a
fejemet, mint egykor azok a fene ritka pedagógiáról híres
tanárok: látod fiam, ezt sem tudod...s akkor plaszk egyet a
fejemre. Persze mit sem sejtettem én akkor mi az a pedagógia és
pláne hogy híres pedagógia, aminek a nosztalgiájától ma
mindenki odavan, arra emlékszem, hogy a vérnyomásom mindig felment
ilyenkor és egyetlen egy dolog akadályozott meg abban, hogy
visszamondjak, visszaüssek, hogy ezek a fene híres pedagógiától
öntelt emberek kétszer akkorák voltak mint én.
Elgondoltam,
hogy azért mennyire hatással van az emberre a médium, amiben
felnő. A feleségem például vasfegyelmes neoprotestantizmusban
nőtt fel, azóta benne van ez, hogy: kötelesség. Én például
liberális közegben nőttem fel, ezért van az bennem, hogy:
kedvtelésből. Nálam a kötelesség kiveri a biztosítékot. Akkor
is ha nekem kell KÖTődnöm, vagy valaki elKÖTeleződik nálam.
Tehát
ez az a kód. Magolok, azaz magyar vagyok. NEOmagyar.
Olvasom
ezeket a neomagyar piszológus kifejtéseket, miszerint a gyermeki
kötelesség, a szülőkkel szemben, az iskolával szemben, a
tanárokkal, társadalommal, és persze a kormánnyal szemben. Ezek a
MÉZes MÁZas kifejtések szmájlikkal kitapétázott utakon akar
engem elvezetni az életben csupa KÖTelességekhez lebilincselve.
Elkezdtem
magamban ízlelgetni ezt a kötelesség szót, hogy sokat hallom
mostanság és az az érzésem, hogy valahol ezt a szót belénk
égették valahol, van aki felfigyel rá és zavarja, mint engem
elkezdett az estétől hirtelen zavarni, de meglehet sokan sosem
fognak ezen elgondolkodni. Mert ez a kötelesség dolog minden iránt,
olyan mint egy nekikeseredett, fogcsikorgattató, zsarolt státus,
szoktam is hallani: ez van, ezt kell szeretni...ez van, más
nincs...vagy megszoksz, vagy megszöksz...stb.
A
gyermekek előtt szokták ezt mostanság lobogtatni: kötelesség.
KÖTelesség. Tehát nem KEDVtelésből, SZERetetből, hanem
kiBASZott búbánatos muszájból, mert ha nem kivetett leszel.
Ami
Magyarországon történik mostanság, az ennek az elkeseredett
állapotnak a hivatalosítása, törvénybe és történelembe
iktatása. Eddig láttam a faj gyűlöletet, de ma látom a család
gyűlöletet. Szülő a gyermeke ellen és persze kölcsönkenyér
visszajár alapon a gyermek a szülő ellen. Egymásnak esnek ebben a
fene nagy kötelesség tudatban és tiszta hagyomány ápolás címén
szapulják egymást. Annyira, hogy ez a családgyűlölet nemzeti
szintre emelkedett.
Mondtam
is ennek a Csabinak itt, hogy te ez a magyar nyelv azért fejlődött
ki ennyire szerteágazóan és gazdagon, hogy lehessen jó hosszasan
és kacskaringósan mellé beszélni, félre értetni dolgokat. Mert
lám itt van ez a kötelesség dolga, hogy az elménkbe van égetve,
hogy kutya kötelességem nekem ezt és ezt, így és így csinálni,
de lassan kezdem elfelejteni ezeket a szavakat, mint: élvezetből,
kedvtelésből, szeretetből. Hogyne, mondja a neopiszológus:
élvezetből, kedvtelésből hajtsd végre a kötelességedet.
Lám,
így ki lehet ezt forgatni...
Kert pikcserek
Happy end fíling
Attila vasárnap reggeli levele Annához
"Gondolom, hogy ebbe a happy end fílingbe keseredünk bele...néha az az érzésem, hogy az igazi pihenőnk és megnyugvásunk az örök csend, hallgatás lesz valahol az ibolyák gyökere szintje alatt.
Valahogy úgy vagyunk mi, mint az örökké befektető gazda, magától minden falatot megtagad, hogy még egy nadrágszíj földet megvegyen, gondolván attól jobb lesz. Közben pedig végesedik életünk.
Elnézem a fiamat, te, az egy olyan jó érzésű gyermek, hogy kitalálni sem lehet jobbat. Kérdem én, az istennek mi kell több egy embertől, hogy örökké dilemmában és homályban tartsa? Minek ez a csoda, mint a Föld? Annyira csoda, hogy nem lehet csak véletlen műve, ilyet egy szuper intelligencia nem tud létrehozni. Ez az ősi létforma, ez a csoda nekem többet elárul, mint mindenféle okos írástudó mindenféle hókuszpókusz kitalációja a hitről. Hogy hit által s ilyen baromságok. S kiderül a hit a gyengék önámítása, drogja. Mert ebbe a hitbe belepréselnek mindenféle ideológiát, amit a hívők vakon hisznek.
Nem akarok hinni, nem akarok kételkedni, hanem érezni a pillanatot. És ezt a pillanatot amennyire csak lehet, többet érezni.
Ezért van az, hogy más szemmel nézem a bútorokat amiket készítek, ki akarom iktatni a gagyi megoldásokat, és főképpen méreg drágává akarom tenni kezem munkáját.
Lehet, hogy mélyen kezdek belenyúlni az isten tagadásba, de egy biztos, ha igen, akkor ezt az ember istenképének köszönhetem. Kösz, az az isten nem kell. Az nem az, aki ezt a világot létrehozta, fenntartja és igazságot tesz majd. Ebből az igazság szolgáltatásból sem kérek. Az nem igaz, hogy szeretetből bünteted azt akit szeretsz. Ez egy perverz, pitiáner, bunkó falusi mentalitás, mely aztán a szeretlek szót elfelejti kimondani mielőtt szemhéja végleg lemered. Várhatod, mert nem lesz. Magával viszi az örökkévalóságba.
Lehet, hogy elkeseredésünk jogos, mert egy nem létező rózsaszínű happy endben reménykedünk, holott nekünk csak egyszerűen mást kellene lépni.
De lehet, hogy tévedek..."
"Gondolom, hogy ebbe a happy end fílingbe keseredünk bele...néha az az érzésem, hogy az igazi pihenőnk és megnyugvásunk az örök csend, hallgatás lesz valahol az ibolyák gyökere szintje alatt.
Valahogy úgy vagyunk mi, mint az örökké befektető gazda, magától minden falatot megtagad, hogy még egy nadrágszíj földet megvegyen, gondolván attól jobb lesz. Közben pedig végesedik életünk.
Elnézem a fiamat, te, az egy olyan jó érzésű gyermek, hogy kitalálni sem lehet jobbat. Kérdem én, az istennek mi kell több egy embertől, hogy örökké dilemmában és homályban tartsa? Minek ez a csoda, mint a Föld? Annyira csoda, hogy nem lehet csak véletlen műve, ilyet egy szuper intelligencia nem tud létrehozni. Ez az ősi létforma, ez a csoda nekem többet elárul, mint mindenféle okos írástudó mindenféle hókuszpókusz kitalációja a hitről. Hogy hit által s ilyen baromságok. S kiderül a hit a gyengék önámítása, drogja. Mert ebbe a hitbe belepréselnek mindenféle ideológiát, amit a hívők vakon hisznek.
Nem akarok hinni, nem akarok kételkedni, hanem érezni a pillanatot. És ezt a pillanatot amennyire csak lehet, többet érezni.
Ezért van az, hogy más szemmel nézem a bútorokat amiket készítek, ki akarom iktatni a gagyi megoldásokat, és főképpen méreg drágává akarom tenni kezem munkáját.
Lehet, hogy mélyen kezdek belenyúlni az isten tagadásba, de egy biztos, ha igen, akkor ezt az ember istenképének köszönhetem. Kösz, az az isten nem kell. Az nem az, aki ezt a világot létrehozta, fenntartja és igazságot tesz majd. Ebből az igazság szolgáltatásból sem kérek. Az nem igaz, hogy szeretetből bünteted azt akit szeretsz. Ez egy perverz, pitiáner, bunkó falusi mentalitás, mely aztán a szeretlek szót elfelejti kimondani mielőtt szemhéja végleg lemered. Várhatod, mert nem lesz. Magával viszi az örökkévalóságba.
Lehet, hogy elkeseredésünk jogos, mert egy nem létező rózsaszínű happy endben reménykedünk, holott nekünk csak egyszerűen mást kellene lépni.
De lehet, hogy tévedek..."
A Világ lekönyvelése
Sokan
azt hiszik, a virágoskert akkor szép, amikor minden ki van
virágozva, színekben úszik minden és mennyei illatok áradnak
mindenfelé. Sokáig így hittem én is. Amióta a virágok rendre
átvették a kertem zöldséges részeit, másként vélekedek erről
is. Mint mindenről általában amit saját bőrömön tapasztalok
meg, nem könyvekből vagy netről olvasok.
Észre
vettem, hogy valamiért az ember nem szereti a folyamatot, csak a
kész terméket. Mikor lesz már kész? Mikor fejezed be? Akkorra
meglesz? Elkészülsz a határidőre? Hamar, hamar, mert lemaradok.
Vágj ki egy részt a combodból, hogy a griff madár elvigyen a
finish-ig. A dedline-ig. Valahogy így. Fogcsikorgatva, szenvedve
kinyögni a kész terméket.
A
virágoknak, bokroknak, fáknak mind prédikálhatsz. Azaz
teletömheted mindenféle csodaszerrel, becsaphatod mindenféle
trükkel, hogy idő előtt hajtson s virágozzon, de az természet
ellenes. A természetesen élő világnak megvan a sajátos ritmusa.
Mi ettől a természetestől tértünk el. Tunningoljuk magunkat
idegen energiákkal, hogy többet, gyorsabban termeljünk.
Amire
tanít engem a virágos kertem, hogy mindaz a rend, amiben hiszek, az
egy nagy lószart sem ér. Mert elnézem minden nap, pár percre,
bármennyire közeledik a halálidő, határidő, kimegyek a
kertembe, ha nem más pisilni, vagy valakivel mobilozni egyet, kapok
rá alkalmat, és szeretem nézni, ahogy minden nap hoz valami újat
a virágos társadalom. Egy kis növést, egy új hajtást, egy
kövéredést, egy rügyet, egy virágot, nini, ott is kibújt
valami, pedig el is felejtettem mit dugtam oda. Minden nap megnézem
a jácintok hogy robbannak szét rendre. Olyan mint egy kézi gránát
a virága, mielőtt kirobbannának a kis virágok belőle, mint
megannyi repesz. Minden nap új repeszek szakadnak szét. Az illat
már sejteti magát. A megfogant kis rózsabotok is szépen
rügyeznek. A rengeteg nárcisz mint egy félelmetes hadsereg dugja
ki lándzsáit a földből, a sárga nárciszok már vígan dalolnak
nagy hetykén, bontogatják bólogató fejeiket. Ezek a krókuszok,
ezeknek már kezd lejárni az idő, mint a koraérett fiatal
lányoknak, kik hamar siettek fiúk ölébe, nehogy lemaradjanak
valami jóról. Elkápráztatják ugyan az embert ezek a gyors, friss
tavaszi virágocskák, gyors előjátéknak elmennek.
A
tulipánok még csak leveleiket illegetik billegetik, mint a keleti
éjben a lány csak kéjelgő táncot jár, de még messze az a
pillanat, amikor az örömért ki kell fizetni a négy kecskét. De a
tánc sem rossz. Mert nem egyformák a tulipán levelek sem.
Lesem
a folyamatot, és örömöm telik benne. Ezelőtt pár éve lestem a
virágzást, de ma inkább érdekel a folyamat. Hogyan jutunk oda?
Miből mi lesz?
Mikor
elkezdtem virágokkal is foglalkozni, így gondolkodtam: ez az ágyás
ilyen virág lesz, a másik meg olyan. Csak elfelejtettem könyvelni
a dolgokat. Vettem halomra a hagymákat, dugicsáltam is őket
serényen, minden, de mára a közel százféle tulipán úgy össze
keveredett az őszi kiültetéskor, hogy elvesztettem a rend vonalát.
Na de nem baj, majd most könyvelni fogom. Így biztattam magam. Csak
éppen nem tudtam rájönni, miféle módszerrel könyveljem a több
ezer szanaszét hagymát? Még mindig a módszer tanulmányozásánál
tartok.
Így
töprengve miközben a kertem fejlődésében gyönyörködtem,
elgondoltam, hogy például itt van a nyelvtan dolga. Egy rendszerező
módszer, egy filozofikus eszköz, egy könyvelési rendszer, mely
meg akarja magyarázni a beszéd nyelvünket. Azaz meg akarja húzni
a határokat, innen odáig a nyelv magyar, onnan már nem az. Vagy
csak részben az, helytelen magyar. Ha valamit ez a tudomány nem
ért, hogy például a harangvirágnak miért lett sötétebb
árnyalatú a levele, mint a lejegyzetté, lekönyveltté, kitalálja
azt, hogy tájszólás. Ez van, az emberi tudomány, mely nem más
mint módszeres könyvelés az élő és holtnak vélt világról,
véges, és ha valamire nem talál magyarázatot, csinál egy „egyéb”
rubrikát a hosszú lajstrom végére. Ami aztán a továbbiakban
bekérezkedik valahova, attól függ, ez a fajta könyökölés
mekkora büzsét kap a kormánytól és mennyi álszent nyelvőr
jelenik meg a piacon. Azaz a politikumnak mennyire eszköz ez a
tudomány. Mert ezt a tudományt, mint a fegyverezés tudományát
is, emberek önbizalmának a gyengítésére használják, mint
kémiai fegyvert bevetik a lázongó tömegre, hogy veszítsen lázadó
hangulatából.
Néztem
ezeket a virág csokrokat, amiket feleségem születés napjára
kapott a megannyi patikákból, micsa pompás csomagolásokban
voltak, pazar díszítésekkel, azok a csodás, mesebeli színek,
olyan bordó rózsák, hogy a színpalettán nincs olyan bordó.
Aztán mikor elkezdtek elszáradni, a szelektív hulladékosztásnál
bontom a csokrokat, hát elcsodálkoztam miféle trükköket
alkalmaznak manapság a csokorkészítők. A virág egy kémcsőbe
van szúrva és egy teljesen más növény szárára drótozva, meg
ilyenek, műanyag katicabogár szilikonnal ragasztva a levélre.
Ilyen a nyelvtan is, gondoltam, egy kicicomázott csokor, ami előtt
nincs pardon, aki azt lebegteti, hatást tud vele gyakorolni. A
nyelvtan egy eszköz az entellektuel rétegnek, mint a migrénes
ájulás a középkori nőknek: ha valami nem odaillő, rögtön alél
a nyelvőr. Rögtön jön a nyelv mátrixxal, s bizonygatja neked,
hogy mennyire helytelen ahogy írsz, ahogy beszélsz.
Jó,
oké, legyen egy tudomány erről, mint a zöld emberkékről a
Nasa-nal legyen egy iroda, ha a népnek szükséges azt
finanszírozni, de ne csessze nekem a pihent agyamat senki ezzel a
tudománnyal. Vagy a délutáni pihenő alkalmával, elmélázhat
bárki, könyvelheti a nyelv csodálatosságait, de lám, hiába van
kottára írva az öröm óda, mégis ahány, annyiféleképpen
énekli el, s nincs abban hiba egyben sem, amíg örömből van.
De
hogy az iskolában a gyermekeket kelljen gyötörni ezzel az unalmas
és néha érthetetlen tudománnyal, melynek se eleje se vége, se
széle se hossza, csak vég nélküli könyvelés, hogy már több a
könyvelés, mint ahány szó a nyelvben, egy nyelv, ami beszéd
által marad fenn, nem bankba zárva, őrizve, és főképp nem
megutáltatva a fiatal generációkkal. Nem kell ide bilderberges
illumináció, vagyunk mi annyira önbuzgók, hogy megutáltatjuk
gyermekeinkkel a saját nyelvünket.
Elnézem
itt a kertemet s közben ez jutott eszembe. Persze ez is csak saját
vélemény. Nem fogok én emiatt alkotmány módosítást kérni. De
felmerült bennem a kérdés, ha papírra vetem, melyik virág hol
van, ha rendszerezem majd, nehéz, értelmetlen munkával, hogy a
virágok nemük és fajuk szerint katonásan sorban álljanak, mit is
értem el vele?
Felszállt a Fürj
Hogy
is mondjam, nincs rá szó,
eljött
az idő, belátni és elgondolni,
játszódtam
az istent s a fürjtartót,
itt
az ideje abbahagyni.
Erőm
véges, nem kétséges,
el
kell döntenem mi végre,
lessem
s gondozzam a madarakat,
vagy
esztergáljak s csapoljak?
Nem
egy vesztett harc az önfenntartásért,
inkább
egy kitanult, lejegyzett tudás,
ha
jön a világcsőd, padlásomban
miként
fogdossam a galambokat.
Nagy
ketrecet s a fürjeket két itatóval
odaadtam
másnak, kinek nem probléma
fürj
nyakat kitekerni s nyárson megsütve,
jól
megenni.
Tény
és való, parasztból is megbuktam,
extrémbe
vittem a fürji jólétet,
Vivaldit
éppen nem tettem nekik,
de
cserepes növényeket igen.
Mint
egy úri allűrt levetettem:
a
fürjtartásról lemondtam,
pedig
már majdnem leszoktattam őket,
hogy
ivóvizükbe ne szarjanak.
Fürj
iskolát kitanultam, vizsgánál elbuktam,
meleg
fürjnek nyakát szegni nem tudtam,
inkább
lemondok a pettyes tojásról,
mit
mondjak? Iskolának drága volt.
Szép
madár a fürj, büszke és harcias,
nem
buta mint a tyúk, s mindenbe belekotyogó,
ha
valaha madarat tartok majd,
biztos
a fürj lesz az. Így a fürjről.
Mumus
Kijövök
az üzletből, s látom az autóm ablakai ragyognak. Rájöttem, hogy
az ablakmosó srác tehette, mert ki más? Szoktam adni neki néhány
lejt. Mert rendesnek néz ki, nem iszik, nem drogos, nem agresszív.
Mindig megköszöni az adományt. Volt, hogy többet adtam, volt hogy
hitelbe mosott. Ma jól esett, hogy előlegbe lemosta az autóm
ablakait, melyek egyébként mindig piszkosak. Kotorásztam a
bukszámban, s nem volt apróm, adok neki egy tízest, mondtam neki
szerencsés napod van. Nembaj tata, nyugtatott, számon tartom. Ez is
jól esett, hogy az ablakmosóval bizalmi kapcsolatban vagyok. Mert
így szép a világ, hogy egymásnak munkát adunk. Ez lenne ama nagy
gazdasági koncepcióm, amit mind rágok itt.
Na
de eszembe jutott ez a „Litera” pályázat, hogy abban az arany
budhaszoborban talált múmiáról írjanak novellákat vagy miket s
majd osztanak ki dicséreteket. Mert anno, amikor nem hittem az
ilyesmiben, mármint hogy élő ember önmagát mumifikálja és hála
az internetnek hamar olvashattam róla, hogy igenis, irányzat volt
ez ilyen budhaféle szerzetesek körében, hogy valamilyen speciel
indíttatásból barlangba vonultak, s előre kigondoltan, előkészítve
önmaguk mumifikálásába kezdtek, amíg kinyuvadtak persze.
Akkoriban írtam is róla, de ez ma megint eszembe jutott. És ma is
az a véleményem, hogy a magyarázat rá nagyon egyszerű: mély
alázatban ágyazódó istent kísérlő hiúság. Te kiszárítod
magad, hogy majd ezer évig csodálják a kiszáradt testedet. Ennél
nagyobb emberi butaságot nem is tudok elképzelni.
Nevettem,
amikor a fiam előállt, hogy barátja a Mihály irodalmi pályázatot
hirdetett meg: „A zombik apokalipszise” címen, és benevezett.
Végre, mondom a fiamat is érdekli az irodalom világa, persze
mondtam ezt halvány öniróniával, mert ha valami engem nem
érdekel, az akkor a hivatalos irodalom az. De hova tovább az
iróniával, mikor olvasom a „Litera” pályázatát a bezombult
szerzetes titkáról, hirtelen rejtői fílinget éreztem, hogy netán
az irodalomnak is megjött a humoros kedve? Mert nagyon rá férne
erre a magyar népre egy kis humor, mindazok után, amiket a március
15 alkalmával leműveltek az entellektuelek nemzeti felszabadulás
címen.
Ma
reggel mondtam az asszonyomnak, mától én „Vitéz de la Mintia el
Muzsi” vagyok, úgy tekintsen rám. Hogy mi a bajom? Kérdezte.
Semmi, mondom, csak megnéztem a vitéz Tolcsvainak a beszédét és
a hatása alatt vagyok még. És főképpen a tegnap elfelejtettem
kávét venni, s reggelre nincs kávé...de egyet még kiporszívóztam
a kávés dobozból, s mint ereklye átnyújtottam a nőmnek. A
mumifikálás glóriájáról is referáltam volna, de láttam nem
tudtam figyelmét lekötni ilyen zombi hulla reggel.
De
az egészben a poén, hogy mikor láttam a lemosott ablakomat a
parkolóban, egy irtó sajnálkozás kente lelkemet, hogy az az
önmagát mumifikáló örökszent talán sosem érezte át annak az
örömét, amikor neked valaki valamit megelőlegez, hisz benned,
kiszolgál. Az öröme annak, hogy át tudtam nyújtani egy tízest
annak a srácnak, anélkül, hogy lelki önmarcangolásaim legyenek,
meg fösvénységi pánikrohamjaim, hogy egyáltalán volt mit adnom,
és amint a srác mosolya fülig reped, s vállamat megveregetve
megköszönte a viszont hitelt. Ezt az az örökre elkeseredett
mumifikálódó talán sosem érezte át, mert biztos átgondolta
volna még ezt a zombisodás folyamatot.
És
olyan csodásan verte vissza ezt a tavaszi napfényt az a tiszta
szélvédő.
Kár
meghalni s ilyet nem látni.
A helyem
Az
ember helyét a társadalomban ugyancsak a gazdasági entitása
határozza meg. Hiába szépítjük itt, hogy katarzis, meg ilyenek,
kultúra, vallás s ezekhez hasonlók, az embernek van egy karizmája,
ami meghatározza egy társadalmi közösségben a helyét. Az
embernek van egy láthatatlan aurája, ilyen őt körülvevő,
láthatatlan kozmikus, misztikus hullám egyveleg, mint egy
transzformátor körül ahogy lebegnek a nemtom mik, amik végül is
működtetik s néha idegesítően rezegtetik, nos ez az aura is
képes indukcióba hozni embereket, ha nem más felidegesíteni őket.
Mert
biza van nekem aurám, egy ilyen Leila -féle asszony mondta nekem
évekkel ezelőtt, a fejem fölé nézett és azt mondta nekem, hogy
„maga egy angyal”. Hiszek neki, mert nem kért semmit tőlem. Nem
is magyarázkodott. Tovább ment. Az ilyennek hiszek, ha őrült is.
Ha meg nem, akkor úgyis őrült, mert nem kért semmit tőlem.Csak
azt nem tisztáztuk, hogy miféle angyal vagyok, mert önismeretem
szerint egy bukásra álló angyalféle lehetek. De ennek tisztázása
valószínű nem fért volna bele az ingyenes félórába. Lehet,
hogy ez a Leila utána csalódott volt, hogy nem kezdtem el utána
menni s követni meg tisztáztatni angyalságomat.
Van
így, hogy elszúrják velem a dolgokat. Nagy transzformátor vagyok,
de kevés árammal szolgálok. Nagynak látszom, de valójában kicsi
vagyok.
Ha
megfigyeljük a társadalmi rétegződéseket, valójában nagyon
vastag ceruzákkal vannak körbe rajzolva és körül írva. Nem
nagyon vannak át meg bejárások a szintek közt. Kényelmetlen
harmad fokú találkozások olykor jönnek létre, mikor valakinek
kell valami. Például az eladónak a fogorvos, vagy egyetemi
tanárnak az asztalos. De például az egyetemi tanárnak nagyon
kevés lehetősége van harmadfokúlag szemetessel találkozni.
Állítólag a társadalmi rétegződés úgy emelkedik felfele,
ahogy nő, meg csiszolódik az ember intellektuális entitása, mely
állítólag természetszerűen magával hozza az anyagi gazdagságot
is, mert pénzhez, vagyonhoz ész is kell, meg a hozzá való döntő
és cselekvő erő is.
A
társadalmi rétegződés nem hiába van úgy kitalálva, hogy
szintekként burkok övezik, melyek áthatolhatósága csak
beavatásos szertartásokon keresztül mehetnek végbe. Például
diploma megszerzése. De ez csak egyik feltétele. Mert sok más
feltétele is van még.
Mi
sem bizonyítaná jobban feltevéseimet, mint az, ha egy magasabb
szintű, tanultabb, erősebb karakterű ember egyik napról a másikra
asztalos szeretne lenni. Könnyebb átmenni a tevének a tű fokán,
mint hogy valaki ilyen asztalossá váljék.
Hamvas
Bélából lett malterhordozó, állítólag önként vállalta ezt a
sorsot, minden esetre a mai hívei valahogy szörnyülködve
gondolnak erre a malterhordásra és nem igazán tudják hova tenni,
tiszteljék vagy sajnálják ezért, abban mindenki egyet ért
viszont, hogy a móranátha bodza dolgait nála senki sem írta meg
csodálatosabban. És hogy mégis csak egy álruhás szent volt, az
is bizonyítja, hogy nem átallott belerúgni a falusi giccses
faragóba, amikor ez a bodzanélküli nátha megihlette. Érdekes, a
létrán feltápászkodó inthelligencziáknak vannak ilyen egzotikus
allűrjeik, miszerint a szegénységet felvállalókban valamiféle
szenteket látnak. Lásd Terézanya, dalai láma, budha és elvétve
ez a Jézus. És lehet benne valami, mert ezek üvöltenek aztán a
legjobban, ha a szegénységbe ütköznek. Ezeknek jut aztán eszükbe
az ilyen, hogy egyenlőség, nemzeti katarzis, közösség, isten s
ilyenek. Na de nem annyira fáj ez nekik, hogy a tudatlan
szegénységben élőnek hozzá méltóan nyújtson abból a mennyei
aurájából valamit, mondjuk többet annál a tanácsnál, hogy ha izmos akarsz lenni, akkor gyúrj. És follow your dream. A reality
szegénységben nem katarzisokra van szükség, hanem gazdasági
koncepcióra. Valójában van gazdasági koncepció a szegényekre
nézve, de ez érdekes valamiért nem jó nekik. Valamiért nem
kedvez nekik. Miért nem jó nekik, ha valaki fentről irányítja és
meghatározza a létminimumát? Még egy kicsiszolt intelligenciának
is magas.
Mostanság
igen látom a helyem a társadalomban. Azaz kint. Nem mint
outsider-es futóbolond lóként, hanem mint asztalos. Olyan szépen
helyre rak engem ez a társadalom, szinte organikusan rávezet arra,
te kicsi hülye, neked itt a helyed, csücsülj le, és nem lesz
bántódásod.
Sokáig
nem értettem magam sem, hogy miért nem rittyentek honlapot
munkáimból, mint minden rendesen hazudó vállalkozó asztalos én
is írjam köré munkáimat mindenféle mennyei aurával? Hát
valószínű azért, mert noha dünnyögök itt a pajta végéből,
de valójában nagyon is tudom a helyemet. Nem fogcsikorgatva
csinálom amit csinálok, hanem majdnem örömből.
Az
igaz, hogy mostanság nem igen látszik rajtam a lelkesedés, mert
súroltam a kiégés határát. De helyre jövök, helyre kerülök.
Segít
rajtam az is, hogy megmondják: így illeszd. Valamikor rám bízták.
De ma részletesen megmondják. És rájöttem, igazuk van. A
társadalom krémje jobban tudja mi a jó. Ha azt mondja így illeszd
össze, mert így néz ki jobban, biztos igaza van. Mert neki
rafinálódott az intelligenciája, nem nekem.
Én
vagyok a jó csapoló. Honlapot ha csinálok, csapokat kell
feltegyek. Rendelésre csapolok. Hogy jól nézzen ki. Menő legyen.
A csapolás.
Ez
az én helyem. Ez az én sorsom. Ebben fakking jó vagyok.
Szuszik
Milyen az a szegénység, mely napibér
negyedét szivarra nem költi,
s a többit fogadásra nem köti?
Jön a dizájner, felborítja az egyensúlyt,
az egyeneseket, görbéket s a fengsujt.
negyedét szivarra nem költi,
s a többit fogadásra nem köti?
Jön a dizájner, felborítja az egyensúlyt,
az egyeneseket, görbéket s a fengsujt.
Hosszú lábú megelégedettség
Az
asztalosságban vannak bizonyos írt és iratlan kötő megoldások,
a szegtől a csavaron át a csapos illesztésig, színes a paletta. A
dolog akkor kezd nem egyértelművé válni, amikor a dizájner köti
az ebet a karóhoz, hogy valami hogy nézzen ki. És innen kezdődnek
az asztalos migrénjei, hogy mindenféle asztalos elvet felhagyva ki
kell találjon valami okos, eddig nem használatos kötést, vagy
legalábbis történetünk főhősének agytárában -iskola
hiányában- nincs ilyenről információja, de könnyen meglehet,
hogy minden más kezdő asztalos már rég használja ezt. Azaz a
mintiai asztalos újra feltalálja a spanyol viaszt.
„De
la Mancha”-ról is ment valaki óriásokkal balhézni, miért ne
küzdene meg ilyen kihívásokkal egy valaki „de la Mintia”?
Csak
aztán a kötésekből kiindulva, megannyi rajz elkészítése után,
jön rá az ember, hogy mennyi problémába ütközik. Mert például
ott van a feszt költöztetés dolga, hogy egy üzletben egy vitrint
annyit mind tolatnak jobbra balra, persze mind nem profi bútor
költöztetők, hogy rendszerint az első ami törik, az a láb
szokott lenni. És persze ki a hibás? A rohadt asztalos.
S
akkor innen az ötlet, hogy a letisztított vonalak dizájn jegyében
az oszlop vége esztergált lábban végződjön, azaz egy anyagból
alakuljon az oszlop és láb, elkerülvén az illesztést.
Gyakorlatilag a lábtörést ezennel kiküszöböltem.
Igenám,
csak ehhez egy olyan eszterga kell, amibe befér a 185 cm hosszú
oszlop. Ilyen meg ritka mint a fehér holló. Vagy még annál is
ritkább. Mert a szakma általában ilyet nem csinál csak extrém
esetben és nonkonform esetben, mert általában a szakma is tud ebet
a karóhoz kötni minden áron.
A
dolgok legelején úgy volt, hogy esztergált lábat kerestem az
interneten. Icipici tíz centis lábakat. Hogy azokat hip-hop a bútor
aljába fúrom s szevasz tavasz. Igenám, de sehol nem találtam
olyan esztergályos ajánlatot, hogy hip-hop itt az ötven lábacska.
S akkor irány a Praktiker, hogy majd nyiszitelünk a lépcső
korlátot tartó esztergált lábakból. De mikor megláttam a
cingár, jellemtelen lábakat, elment a kedvem tőle...a dizájner
elájul, ha ezeket meglátja, mindjárt ez jutott eszembe. És nekem
egy kedves személy ez a dizájner, nem célom, hogy elájuljon.
Így
változtattam meg a kereső szót a gugliban, hogy már nem
esztergált lábat keresek, hanem magát az esztergát. Láss csudát,
ritka „ilyen helyzettel már találkoztam” érzésem támadt,
amikor tőlem 10 km-re találtam egy árban is megfelelő, igaz házi
készítésű, de jópofa esztergát. Fa esztergát, hogy ne
kezdjenek itt a profik ájulni...
Lőn
lelkesedés, némi átalakítás a motor miatt, a muki azért adta
el, mert azt mondta gyenge a motra, nem viszi a fát, de nem a
motorral volt baj, hanem azzal, hogy három fázisú motorra tett
kondenzátort és kettőhúszra kötötte, persze, hogy nem megy,
ezek csak ilyen házi gyártású legendák, viszont az eszterga
alkatrészeit sikerült valahonnan összelopkodnia, mert elemeire
bontva, profi minden rajta. Persze ezt éles szemem rögtön kiszúrta
még a homályos internetes képről is.
Az
meg már részlet kérdés, hogy a hosszú lábú megoldáshoz én is
tákoltam egy hosszabbítást fából, mert igaz, hogy a régi tulaj
is azt mondta, ha már hosszú vasat lopott, minek vágja le, nem kér
enni, úgy hagyta, de nekem az sem volt elég hosszú. Nekem mindig
ilyen bajaim vannak, semmi sincs diszkrécionális méretre. És
mennyiségre.
De
alapjába véve büszke vagyok magamra, hogy ezt a dolgot, ha már
minden mást rosszul menedzseltem, de ezt a helyzetet viszont jól.
Kocsis
bácsira emlékszem, aki mindig azt mondta, az a fontos, hogy te
legyél megelégedve a munkáddal, a többi nem fontos.
Nos,
ebben a helyzetben én meg vagyok elégedve a munkámmal.
Kocsis
bácsit idézzem: „meg vagyok elégedve a mai munkámmal...”
Kedves Asszonyom
Valami
nyomja a lelkemet,
most
ez egyszer kiöntöm,
dilemmáimmal
ne legyek
egyedül,
amiről tudnia kell.
Nem
elég, hogy krízises időket élünk,
a
kertnek semmi értelme, a virágnak
még
annyi sem, mégis ingatlanba
vertem
fejem, a kerítést újra csináltuk.
Tudom,
hogy az asztalosságban nincs jövő,
a
fináncos ugyan másként vélekedik,
bukszámon
én csak látom, mégis
megvettem
egy faesztergát.
Családi
költségvetésünkben,
Ezen
kiadások nem voltak tervben,
Úgy
érzem, mintha ön lenne a Laborfalvi,
én
meg az egyszál szőlővel a Jókai.
Bár
mondanám, hogy megbántam,
De
mily nagy tragédia lelkemen,
Nem,
érzem bűnösnek magamat,
csak
a lelkiismeret furdalásomat.
Kérjetek...
Hosszasan is lehetne erről írni,
de szorít az idő, sok az esztergálni való.
Két modern versszakba sűrítem hát,
amiről hosszan is lehetne írni.
Megláttam egy öreg nénit az út szélén,
Két nagy szatyorral valakire várt,
csak nézett a messzeségbe, rám se bagózott,
pedig az állomásig bevihettem volna.
Fiammal visszafelé látom a néni gyalog baktat lefelé,
két nagy szatyorral a kezében, szemében
a büszkeség lángol, őt senki nem veszi számba.
Csak ha intett volna félkézzel, felveszem.
De aztán elöntött a meleg, magamra ismertem,
ugyanígy büszkén hordom szatyraim,
nincs szükség segítségre, majd magam
elbaktatok gyalog s fájós lábaimmal.
de szorít az idő, sok az esztergálni való.
Két modern versszakba sűrítem hát,
amiről hosszan is lehetne írni.
Megláttam egy öreg nénit az út szélén,
Két nagy szatyorral valakire várt,
csak nézett a messzeségbe, rám se bagózott,
pedig az állomásig bevihettem volna.
Fiammal visszafelé látom a néni gyalog baktat lefelé,
két nagy szatyorral a kezében, szemében
a büszkeség lángol, őt senki nem veszi számba.
Csak ha intett volna félkézzel, felveszem.
De aztán elöntött a meleg, magamra ismertem,
ugyanígy büszkén hordom szatyraim,
nincs szükség segítségre, majd magam
elbaktatok gyalog s fájós lábaimmal.
Fa és virág
Szárad a fa. Ez a Muzsi féle fa szárító prodzsekt pilot akciója. |
Két ilyen fűtőtest nyomja a meleget a deszka közepére. |
a szivarfa technológia....amíg elszívsz egy cigit, én összeragasztok egy ilyen lapot hulladékból... |
a kardvirág óvoda. Nagyot néztem, hogy kihajtottak... |
földbe szúrt rózsatő hajtása... |
a jácintok kidugják fejüket. |
a híres hóvirág, melyet versbe öntöttem.. |
tavaszi hetykélők... |
tulipán oskola... |
proli konyhabútor |
szivarfa panókból vannak a betétek... |
Mi lesz Bangladessel?
Vitatjuk
itt a nemzeti boldogulásunkat, lassan annyira kihegyezzük a
gerendát, hogy fogpiszkálónak sem lesz jó. Mert nagyon bele lehet
zavarodni ebbe a nemzeti dologba. Egy adott pillanatban magamra
kérdeztem, hogy jó, de akkor a bengálokkal mi lesz? Az egyetemes
békével, az emberrel mi lesz? Mert legyen világos a magunk
fajtájának, hogy fajtiszta nemzeti sosem lesz semmiféle nemzetben.
Ördögi körben futkározik, aki ilyesmiben hajszolja magát. És mi
most nemzetileg ebben hajszoljuk magunkat. Sőt, az egész világot
elkapta hirtelen ez a nemzeti láz. Mindenki itt volt a Földön még
az isten előtt, ami nem is annyira lehetetlen, ha figyelembe vesszük
azt a sereg istent, amit az ember talált ki itt végtelen unalmában.
Az
én kisudvaros gazdaságos agyammal, ilyen blogparasztosan meg merem
nevezni a Világ mai problémáját: a Világ problémája, a pénz
kérdésén múlik. Pontosabban a gazdasági vízió hiányában
szenved mindenki. Gazdasági terror uralkodik legtöbb elszegényedett
országban vagy a szegénység felé haladó országokban. És mikor
két kutya egy csonton vitatkozik, előbb utóbb az egyiknek meg kell
halnia. És ezen múlik a világbéke feladása. A mindannyian
egyformák vagyunk ideálja így hullik a porba és lészen neve:
összetaposott.
A
mérleg másik oldalán viszont húz nagyon a gazdasági terrorizmus
által összeharácsolt vagyon, néhány mindenre elvetemült ember
birtokában.
Valójában
az a néhány elvetemült ember nem csinált mást, mint táplálta a
tömegek képmutatásra kiéhezett falánkságát és éltette benne
a sikeres ember lehetőség délibábját: te is lehetsz gazdag. Egy
kis gonosz vírus, mely elég gonosz volt ahhoz, hogy megbolygassa az
agyakat és lesiklassza a figyelmet a lényeges problémákról.
A
nagy vagyonok majdhogynem legálisan gyűltek össze, elég volt
mindent megadózni. Egy irdatlan adópolitika borult a Földre, egy
kegyetlen adóbehajtó zsihád indult az állami apparátus részéről
a saját lakossága felé. A lakosság viszont el van vakítva
mindenféle magyarázattal, el van foglalva mindenféle elmélettel,
pártoskodással, s nem igazán veszi észre, hogy földileg bajban
van.
Vegyük
csak az aktuális romániai helyzetet. Pár napja feszültséget
érzek az eladókban, hogy éppen nem vágják a zsebedbe azt a
fiskális bont. Mert ugye elindult ez a bonvadász zsihád az állam
részéről. De úgy állította be ez az állami gépezet ezt a
hajtó vadászatot, mintha lakossági közkívánat kezdeményezte
volna, mondván: ezért nincs nekünk, mert sokan feketéznek, nem
adnak számlát. A finánc miniszter ezt mondta: aki nem képes
legálisan működni, szabadítsa fel a piacot.” Mi ez a
kijelentés, ha nem egy zsihádüvöltés? Szabad ilyen kijelentést
tennie egy finánc miniszternek? Honnan ez a gyűlölet? Mire jó ez?
Attól én több adót fogok fizetni, azt hiszi ez a terrorista
műpolgár?
Azt
látom, mindenféle megszorításon túl, hogy rendszeresen és
kitartóan zajlik egy fajta megosztási politika, egészen a
legkisebb közösségekig befészkeli magát a züllesztés lelke.
Mindenki mindenki ellen. Egyén egyén ellen.
Azt
reméltem, hogy ez a Johánnisz, ha nem más, de egy jó diplomata
lesz, majd ő elsimítja a mérges kedélyeket. De látom nem. És
nem hiszem, hogy csak úgy meggondolatlanul kotyog össze vissza a
ritka megszólalásaiban. Szerinte Romániában a kisebbségek
pozitívan vannak diszkriminálva. És lám ezzel még bennem is
kiverte a biztosítékot, a nagy pacifistában. Mert legalább
hallgatna az ebugattáját. Mert lám így züllesztenek engem is,
aki eddig kitartottam. Aki kitartásra buzdított mindenkit. Hogy
kell vállalkozni, higgadtan kell kezelni a nemzeti dolgokat, mert
minek feleslegesen háborúzni?
Ebben
a hihetetlen zsihádban, ami minden oldalról és mindenkit támad,
mi lesz velünk? Mi lesz az emberi boldogulással? Ennyire kikoptak
belőlünk az emberi értékek?
Megoldja
a háború a dolgainkat? Mitől lesz más a gazdasági víziónk?
Azon túl, hogy az asztalosok hihetetlen mennyiségű koporsót
fognak gyártani, lesz más haszna is a háború utáni világnak?
Mi
lesz Bangladessel, a szegénység felszámolásával?
Teadélután Édenben
Egy
hűvös alkonyatkor jára vala az Úr az Éden kertjében. És látá,
hogy minden amit alkotott az jó, az élet fájáról és a tudás
fájáról nem evett senki. Mint a jó gazda gyönyörködék fáiban,
itt, ott igazítván még rajtuk egy egy ágat.
Aztán
szívébe hasít vala a gondolat, hogy de minek is, kinek is csinálta
ezt az édeni állapotot? Mert mi lesz, ha éppen valami rakoncátlan
kölykek fogják dézsmálni az élet és a tudás fáját? Mi lesz
akkor, ha ezek a rakoncátlan kölykek megvilágosodnak mint ő?
Így
elmélkedvén az Úr hűvös alkonyatkor az Éden kertjében, közben
megjöve egy idegen fiú egy ilyen egy lejes neccel a kezében, mint
valami árvaféle. Látván az Úr dilemmáját, felajánlja magát,
hogy ezentúl ezen a problémán ketten aggódjanak. Tetszett a
gondolat az Úrnak, hogy az árvaféle alázattal van iránta és
hajlandó beépülni mindennapos életébe, osztózni a mindenféle
gondokon.
Időközben
lőn aztán az Úrnak egy egyszülött fia is, akkoriban még nem
használták az egyke fogalmat, örvendett a Világ Ura, hogy az is
lett. Nőttön nőtt a fiú, lassan úgy nézett ki, hogy ketten
uralkodnak az Úr oldalán az Éden kert fölött.
Igenám,
de az árvaféle jöttment nem tudta ezt lenyelni, hogy most már
több szemszögből tekintenek az élet illetve a tudás fájára.
Mennyivel egyszerűbb volt az örökség kérdése az egyszülött
előtt.
Az
árvaféle meggyőzte az Urat, hogy fia liberális nézete
felborítja az évezredes életfa verzusz tudásfa misztikus disputát
és nem tesz jót a birtokra, ha kiderül mindkét fa egyforma, nincs
köztük semmiféle különbség, hacsak nem az odaképzelt.
Az
Úr és fia közé beékelődött az elvi vita. Az Úr kifogya pedig
az argumentumokból, erejére támaszkodván pedig kizavarta a fiát
az Éden kertjéből, mondván szükség neked ujjá születni, amíg
nem jösz te is egy üres egylejes neccel vissza teljes alázatban,
nincs miről tárgyaljunk.
Így
lön aztán, hogy erről a fiúról nevezték el a tékozló fiút,
aki fogta vagyonrészét és elment, eltékozolta.
Valójában
a fiú üres kézzel kiűzetett a paradicsomból.
De
az emberek és írástudók hisznek inkább a hatalomnak semmint az
igazságnak. Ezért nem értették ennek a fiúnak a hallgatását,
mikor az igazság kérdéséről feszegették. Furcsa mód szabadon
társalogni egy összedrótozott, megsebzett emberrel az élet ama
nagy igazságairól, melyen amúgy is rajta van a pecsét.
Mert
mint kivetettet üldözték vala a fiút mindenfelé.
Volt
pedig egy Júdás nevezetű ember, aki egy vacsora alkalmával
valamit a tékozló fiú fülébe súgott. Reggelre lógva találták
ezt a Júdást egy fa ágán, estére pedig a tékozló fiút is
keresztre feszítették vala.
Júdás
pedig ezeket a szavakat súgta vala a tékozló fiú fülébe: „ne
hagyd magad provokáltatva az igazság kérdése felől, mert az aki
most Atyád oldalán van, ama egylejes neccű, ki árvafélének
mutatja magát, az a te szavaiddal akar megölni téged és örökre
kivettetni az Éden birodalmából, hogy az Atyádat is megölvén
majd, hogy legyen majd egyedüli uralkodó örökkön örökké
mindenek felett.”
Újjászületvén
és feltámadván halottságából, alázattal bekérezkedett az
atyjának kertjébe, hogy megvívja majd minden idők legnagyobb
harcát a gonosszal, ki az igazság, a jóság képében van jelen
mindenhol, és ezen erényekkel felvértezve álnok módon akarja
azokat felszámolni s megszüntetni, mondván a semmiből jöttem s
lettem nagy hatalom, és enyém minden fa ezen a világon ami van.
És
zajlik pedig vala ez a dilemma napjainkban is, hogy ki a valódi
tékozló ezen a világon, az e aki őrzi a fákat, vagy az e aki
eszik róluk?
Nap
Azon
gondolkodtam ma, hogy valamikor nem lesz Nap, s bánni fogja az
emberiség, hogy nem tudta kihasználni a Napot, amíg volt....persze ha
lesz aki emlékszik rá majd..
Téma lezárva
Hallgatom mit beszél a fiam szkájpin a magyarországi minecraftos havereivel, egyszer nagy nyugodtan ezt mondja:
- Figyelj, ha román lennék, egy kukkot sem értenék magyarul, mert a románok egy kukkot sem értenek magyarul, téma lezárva: magyar vagyok!
Arra gondoltam, hogy mennyi applikációra van szüksége a mai magyarnak, hogy így ki tudná jelenteni magáról, hogy ő igenis magyar? Magyar igazolvány, kettős állampolgárság, a románok elismerése, zászló lengetés, elkergetné az atyaúristent is maga mellől, ha képében sárgább színt vélne felfedezni.
Sosem tanítottam a fiamat arra, hogy ő nagy magyar.
Sosem féltem attól, hogy magyarságomat bármiféle izmus vagy hatalom elvenné.
Ha az emberben magyar vér csörgedez, nincs mitől félnie. Nincs szüksége bizonyítékokra és nincs szüksége mások előtt sem bizonyítani.
Téma lezárva.
Masszív arany ez a gyerek...
- Figyelj, ha román lennék, egy kukkot sem értenék magyarul, mert a románok egy kukkot sem értenek magyarul, téma lezárva: magyar vagyok!
Arra gondoltam, hogy mennyi applikációra van szüksége a mai magyarnak, hogy így ki tudná jelenteni magáról, hogy ő igenis magyar? Magyar igazolvány, kettős állampolgárság, a románok elismerése, zászló lengetés, elkergetné az atyaúristent is maga mellől, ha képében sárgább színt vélne felfedezni.
Sosem tanítottam a fiamat arra, hogy ő nagy magyar.
Sosem féltem attól, hogy magyarságomat bármiféle izmus vagy hatalom elvenné.
Ha az emberben magyar vér csörgedez, nincs mitől félnie. Nincs szüksége bizonyítékokra és nincs szüksége mások előtt sem bizonyítani.
Téma lezárva.
Masszív arany ez a gyerek...
Atomizálódás
Amikor
ilyen kifejezéseket hallok, mint például a társadalom
atomizálódása, az az érzésem, hogy szakszavak mögé bujtatnak a
specialisták komoly, emberre nézve tragikus valóságokat. Mert ez
nem azt jelenti, hogy az emberiség lila esőköpenyről halvány
rózsaszínűre tért. Ez az atomizálódás nem más, mint a család
szétzüllesztése, az egyén és a közösség eltiltása a
boldogságtól.
Hogy
valakik csinálják ezt. Hogy balllib, jobblib s zsidó világuralom,
ilyen hülyeségekről is olvasok. Ez is fix olyan dolog, mint az
atomizálódás szakszó. Egy félrevezető fogalom.
Persze,
hogy vannak mindig akik csinálnak dolgokat. Rossz és gonosz
dolgokat. De nem kell mindjárt kútba ugrani, ha ezek azt mondják,
ugorjunk a kútba.
De
ha már van ilyen szakszótár a társadalmi, közösségi életünkről
figyelem lesikkasztó eszköz, mely egyben bagatellizál minden
egyszerűnek, banálisnak tűnő közösségi elgondolást, meg merem
nevezni a periférikus foglalkozásokat. Mert nincsenek már központi
foglalkozások, csak periférikus foglalkozások vannak. A társadalom
úgy atomizálódott, hogy szakosodott a periférikus
foglalkozásokban. Magyarán mindent megtesz, hogy értelmetlen
legyen a munkája. Mondván ez is munka, oszt ha éppen káros
emberre, társadalomra, természetre, azt mondhatja, hogy csak egy az
állások közül. Neki is élni kell. Pont jókor jön az
atomizálodás mindennek az alátámasztására. Micsináljunk,
áttértünk a lila esőkabátról a halvány rózsaszínűre.
Én
tudom, nagyon kevés ember teszi fel így a problémát. Nekem ez a
központi létproblémám. Hogy értelmetlen dolgokat vagyok
kénytelen csinálni ebben a szétzüllött világban. Nem
életfunkciókat betöltő asztalos munkákat, hanem flancolásra
hivatott termékeket. Egy egyébként életfunkciókat betölthető
hivatásos munka az értelmetlenség zónájába atomizálódott.
Számomra
a foglalkozások, a munka alapja a föld művelésnél kezdődik.
Nagyon fontos, hogy miként dolgozzuk meg a termő földet. Azután
jönnek a földművelés körüli tevékenységek, mint állat
tartás, eszköz gyártások. Nem mindegy, hogy ezt hogy szervezzük
meg, hozunk idegen gépeket, melyeknek újra idegen alkatrészek
kellenek, idegenből hozott üzemanyagra, idegenből hozott
használati tudást, és nem utolsó sorban függőséget az
idegentől, vagy megoldjuk magunk saját erőből, saját
tehetségünket és leleményességünket felhasználva?
A
háztartás dolga. Az otthoni kiskert. A konyha, a főzés, a
takarítás. A lakberendezés. Mind családot, közösséget
összetartásra hivatott elvégre létszükségletet biztosító
foglalkozások. Ezzel szemben az ingázás egy szemering elosztó
irodába, vagy kábelgyárba drótnak, kocsmárosnak egy pizzázóba,
s ilyenek, mind értelmetlen, családot megviselő foglalkozások.
Nincs időnk egymásra, elmegyünk egymás mellett, beépülünk egy
társadalmi életbe, ami nem vezet sehova, nem hozza a boldogságot,
csak az illúziót, hogy a miénk lehet minden színes esőkabát.
Erről
szól az életre idomító iskola. A gyerekeket eltávolodásra
tanítja az iskola, az egymással szembeni örök versengés által,
a számozott értékeléssel, mely nem hozzáállás, tehetség,
alkat, képesség szerint értékel, hanem ki a legjobb és ki a
legrosszabb elvén. A legjobb az aki képes leghamarabb elsajátítani
az atomizálódást, a kiemelkedést, az eltávolodást. A
legrosszabb az, aki nem tud beilleszkedni, megtörni. Az ilyenre azt
mondja a társadalom tudomány, hogy kiközösítéstől kezdve a
börtönig a jutalma. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kötelező
iskoláztatás?
Egyetlen
problémája a modern tanügyi rendszernek, hogy nem verhetik a
gyerekeket nevelés szempontjából. Mert egyébként a tanügyi
rendszert fenntartó atom zsoldosok mindent a legnagyobb rendben
találnak. Hogy értelmetlen, periférikus foglalkozásokra
ösztönzik, hajtják a gyermekek figyelmét, egyáltalán nem okoz
nekik alvás zavarokat éjszaka.
Groteszk
és aljas képmutató módon viszont behozza az európai pénzt és
hagyomány ápoló rock koncertet szervez két tehetségtelen mezei
ornyikálás és hegedű vinnyogtatás között, hogy egyértelmű
legyen a házi zene banalitása.
Azt
mondja ez a társadalom tudomány, hogy sajnos atomizálódott a
társadalom és sajnos mindenki egyénileg kell megvívja a saját
harcát, a boldogulást mindenki maga dönti el, használja ki, saját
tehetségére, adaptálódó készségére támaszkodva, ezért van
szüksége ezeknek az elsajátítására.
És
innen ágazik ki aztán a magány, a magára maradt független ember,
a mű élelem, a mű élet, a mű zene. Mű a virág, a gyümölcs,
mű a foglalkozás is.
Mert
ugye, amikor a család maga gondoskodott az élelem előállításáról,
az együttlét mellett megvoltak a finom sütemények, szörpök,
megannyi virág a ház körül, az alkonyatkori megpihenések közti
beszélgetések, melyek már csak képzeletben élnek. Ennek a valós
verziója a klikktávolságra lévő kék képernyő, mely mögött
talán van egy másik személy, de lehet, hogy nem az, akinek
képzeljük, és az is egy klikkel eltűnhet egyik pillanatról a
másikra. Hisz végtelen a választék, sosem jó az, ami van, mindig
más kell.
Ez
az atomizálódás a saját akaratunkból, a saját költségünkre
zajlik, önként mondunk le a közösség, család fogalmáról, s
nem utolsó sorban magunkról.
Piszok idők
Piszok
idők jönnek. Most se tiszta, de lesz ennél komiszabb.
Mondhatnám
úgy is, hogy ennek a Johánnisznak most jön napvilágra az úgymond
gazdasági terve, amit megválasztásakor is megkérdőjeleztem. Sőt,
nem csak, hanem egyenesen kritizáltam. Mind amellett, hogy
megválasztottam.
Kihoztak
ezek egy fenomenális törvényt. A besúgás törvényét. Azaz a
feljelentés törvényét. Ha bandita vagy és másokat feljelentesz,
felére csökkentik a büntetésedet. Az „ANAF” ezek a fináncos
verőosztagok pedig kihoztak egy törvényt, hogy ha nem adsz bont
egy palacsintára és persze a figyelmes, hazafi polgár feljelent ez
ügyben, kifizethetetlen pénzbüntetés mellett láncokkal,
lakatokkal bezárhatják az üzleted és lejáratos szövegekkel
papírokat ragasztanak ki az ajtódra.
Persze,
az ilyen kérdéseket most nem teszem fel, hogy egy banditának
miféle szava lehet még a továbbiakban, és az államnak mire jó
és honnan ez a hatalmas gyűlölet az eltartóival, a vállalkozó
réteggel szemben? Nem teszem fel, mert az az érzésem, hogy jelen
írásom már ma egy illegális írás, egy manifeszt a jelen
fiskális terrorral szemben.
Ennek
a Johánnisznak nagyon súlyosak a szavai. Már többen felfigyeltek
erre, hogy sajnos nem vesszük komolyan amiket mond. Mert megszoktuk,
hogy a politikusok mindig össze vissza beszélnek. De nem, ez a
Johánnisz nem beszél össze vissza. Mert a kampányharcban egyetlen
egy újságíró merte fel tenni a kérdést neki, hogy az a
gazdasági terve Romániára nézve, mi is lenne? Ő pedig a stílusos
szűkszavúságával csak ennyit mondott: hatékonyabb adóbehajtás.
Többet senki nem kérdezte őt erről. Talán nem volt illő
megismételni a kérdést, melyre gyakorlatilag nem kaptunk választ,
mint ahogy nem illő templomban a bibliai és vallásos kérdéseket
túlontúl feszegetni.
Valójában
én sem hittem a fülemnek, maradva bennem a feszültséggel és
gyanakvóságommal, reméltem, hogy ez is csak egy ki nem merített
téma, amire a közel jövőben konkrétabb választ fogunk kapni.
Nos
a válasz elég hamar bejött: feljelentés törvény és számla
terrorizmus a lelkes, hű nemzeti érdekeket védő lakosság
bevonásával, zsákmány osztás ígéretével. És mit mondjak?
Megéltem azt, hogy a romániai ember, független anyanyelvtől,
nagyon hamar fel tudja venni ezt a stílust, sőt, a többségnek az
élet elemét jelenti. Mert mondjuk ki, a kommunizmus nem mindenkinek
volt rossz. És érdekes, akkoriban nem voltam illegalitásban,
hacsak lelkemben nem volt a lázadás, de ma így teljes egészében
a mai rendszerrel szemben minden oldalról illegalitásban élek.
És
nem fogok beköpni másokat.
Basszátok
meg. (Ennyit kibírtok ti, kik mindentől beájultok, kik betartjátok
az észak-dél tengelyt alvásilag...)
Ezért
mondtam, hogy piszok idők vannak és lesz ennél mocskosabb.
Mert
ha ezt a belső „gazdasági” koncepciót kivetítjük a
geopolitikára, ahol most már egyre nyilvánvalóbb a mindenkinél
fontosabb a saját pecsenyénk sütése történet, széthullik piece
by piece az európai (rém)álom, és minden nép a sajátos
vérmérséklete szerint fogja szétszaggatni magát. Mi, erdélyi
magyarok vagyunk irtó fasza helyzetben, magyar tragikumban megélni
a balkáni balfaszságot.
Könyörgöm,
mi olyan nehéz egy gazdasági tervben?
Vannak
szükségleteink, vannak termelőink, kell egy összehangoló fórum,
mely összehozza a szükséget és a terméket, ha kell
átszakosodunk, ha kell lemondunk dolgokról, csak hogy a sajátunkat
megvédjük.
Biztos
vagyok benne, hogy a lakosság zöme receptív lenne erre a tervre.
De
senki nem tesz fel ilyen terveket. Még csak nem is beszélnek róla.
Senki meg sem említi legalább. A pap azt mondja majd az isten, a
politikus meg azt mondja majd az únió. És mi csak állunk bambán
és mennénk is meg nem is, nem értjük az összefüggéseket, erőnk
sincs már ezen agyalni, mert olyannak néz ki, mint egy
öngyilkossági gondolat.
Nem
csoda, hogy hátra megyek küszöb anyagot nézni és kilyukadok a
kertben, piszkálom a virágjaimat.
Mert
piszok idők elé nézek.
Újból.
S
kibaszottul kifáradtam már ezekből a piszok időkből.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)