„És
látomást láték vala.
Az
óvilág romjain botladozik két alak: egy női és egy férfiúi
alak.
Hidegtől,
éhségtől megtépázva, látván az óvilág romjait, sírva
fakadának.
Eszükben
pedig eszükbe juta, hogy férfivá és nővé teremté őket az
Úr.”
(Attila
intelmei)
Összeráncolja
a nő a homlokát, ökölbe szorítja markát, de én látom, hogy a
homloka csak selymes marad, ökle csak puha, mindkettő csókolni
való, de nem hagyja csókolni azokat.
Kikéri
tékozló jussát a nő, a vadbarom férfia pedig kiadja ráeső
részét.
Cseng
az acél, csörögnek a láncok, elszállnak a dalos pacsirták, s a
finom vacsorák.
Szabadságát
élvezi a nő, dolgozhat reggeltől estig, járhatja az utakat,
mindig van kifogás, elvégezetlen munka, hogy csak késő este érjen
haza.
Elég
volt az elnyomásból, a férfiúi uralomból, saját út, saját
karrier, saját jövedelem kell, hogy független legyen a férfiak
felsőbbrendűségétől.
Rájátszik
erre a társadalmi csőd, a közösségi képmutatás, az emberi
balfaszság. A hagyományok, a vallás mint ököl a szájban,
megmutatja ki az erős. Nem lehet a férfiember gyengéd, szerető,
puhánynak nézik, gyávának, ebből kell a nőnek is, hogy erősnek
látsszék, hogy könnyet már semmiért sem ejt, emberének hátát
nem dögönyözi semmiért, nem köteles rá.
Mindenki
vessen magára. A nő útja elválik a családból, külön utat jár
mindenki, akkor lesz ez tökéletes, ha már a gyereket lombikban
tenyésztik és haza akkor jön, ha be tud szállni a közös
kasszába.
Az
értelmet, az érzelmet, a gondoskodást felváltja a jog, a törvény:
egyiknek se jusson több.
Hiába
jött Jézus Jeruzsálem lányának felszabadítására, egyet értett
belőle a főpap és mást a lány. Láncra gondolt mindkettő, a
főpap a nő szájára, akaratára, a lány pedig testébe vágott
láncra, vaskarikára borzalmas tetoválása köré.
Hiába
mindenféle izmus, kifolyt a lényeg kezeinkből mint a folyékony
iszap. Hiába merjük szakadatlan, minden csupa sár és bűz.
Meddig
fog ez fejlődni? Meddig lesz az ember egyedül? Miért is nem
teremtett minket az Úr nemtelennek? Hogy csak úgy legyünk, még
úgy se mint a növények? Azok is örvendenek a tavasznak, melegnek
s az elmúlástól sem félnek úgy mint mi.
Hogy
miért nem tudjuk mi ezt a kis jót beosztani erre a pár évre?
Hogy
az Úr férfivá és nővé teremtette az embert, az már csak emlék.
Titkos vágy, melyet már nem firtatunk, szégyen róla beszélni.
Hogy
a férfi gondoskodik a családjáról, a nő pedig bearanyozza az
életet, ez egy kitalált állapot. Ilyen nincs. Nem lehet. Mert
akkor nincs marketing terv.
Nyugdíjalap
van gondoskodás helyett. Üzletház kert és konyha helyett.
Adórendszer és független jövedelem a jussunk. Egyaránt: nőnek
és férfinak.
Kértük
ezt vagy ránk szabták? Minden esetre, elfogadtuk.
Intézmény
lett a család. Korlátolt felelősségű társulás. Ki mennyit hoz,
annyi a része. Kiébb a gyerek? Ki fektetett többet bele?
Nem,
az teljesen elképzelhetetlen, hogy a férfi és nő egymásért
éljen. Hogy ezért úgy rendezzék az életet, hogy együtt
legyenek. Együtt dolgozzanak, együtt csináljanak mindent.
Lehetetlen ezt ma megteremteni, fenntartani.
Tudatban
eljutunk majd arra a szintre, hogy noha lelkünk bizsereg a koporsó
fölött, de az élet valósága olyan mint a felhizlalt és
karácsonyra levágott disznó: mennyi a hús és mennyi a zsír?
A
zoráni holdringatta üres bölcső most kurvára üres.
De
leszünk még együtt mi sokáig. Majd egyszer.
Mikor
csórén magunkra maradunk férfi és nő, és sírva borulunk egymás
nyakába, lesz újra meleg a házban s este vacsora, és együtt
nézzük majd hogyan szuszog álmában a tele bölcső.
Hogy
aztán másnap újra kezdjünk mindent...egyik jobbra s a másik
balra.