A furcsa kép

Nézek egy képet és gondolkodom, hogy mi az ami nem stimmel. A kettéosztott kép felső felén szegényesebb ruhában gyerekek az utcán rohangálnak, labdáznak. Régi felvétel lehet, amikor még nem volt tévé, rádió, talán áram sem mindenhol.

Onlájn szótár segítségével kibogarásztam. Fent: ez volt igazán a gyermekkor. Lent: ez az egyik legnagyobb emberi tévedés.

Az alsó képen három gyermek egy modern kanapén ülnek, mindegyik kezében valamilyen kütyü: laptop, mobil telefon s ilyenek. Nem néznek egymásra, csak bambulnak a kütyükbe.

Az összeállítás célja felhívni az emberek figyelmét arra, hogy bezzeg a mi időnkben és bezzeg ma. Egy fajta reklám, mely a civilizáció romlására utal, a körömgomba elleni kenőcs és fogíny szuvasodás elleni fogpaszta reklámok reklám szünetében.

Mert mondom, nézem a képet és érzem, hogy valami nincs rendben.

Volt alkalmam sok ilyen nosztalgiázó korombelivel beszélgetni, hogy milyen szép idők voltak azok az idők, amikor naphosszat a kulccsal a nyakunkban lófráltunk a blokkok körül. Hogy voltak családok nyolc gyerekkel. Így áradozott egy valaki. Nyolcan voltak testvérek, igaz kettő közben meghalt. Tüdőgyulladásban az egyik, perforált vakbéllel a másik. Hordták egymás cipőjét. Verés sűrűbben volt, mint vacsora. Mégis felnőttünk, áradozik nosztalgikusan, majdnem nedves szemekkel a valaki, és sorolja, hogy pontosan a zord életkörülmények hatására lett mindenikből nagy ember. És sorolja nagyságukat. Pártfejes itt, pártfejes ott. De minimum mérnök az atomkutató központban. Igaz az egyik nyámnyila húguk semmire se vitte, de felvétették rajonfelelősnek a Bigbe.

Így áradozva nosztalgikusan nekem eszembe jutott az én nyakamba kulcsos verzióm, amikor a híres Vescan cigány a kártier legrettenetesebb cigánnya másik hat taknyos rettenetes cigánnyal majdnem elvertek, mert magyar voltam és nem való közéjük, és baj volt, hogy egyáltalán létezek. Ezért nincsenek nekem ilyen elérzékenyülésig szép emlékeim a nyakbakulcsos világból, amikor rongyosan szaladgáltunk azon a régi képen és önfeledten rúgtuk a labdát, mit sem törődve hogy van e valamink vagy se, hisz tele voltunk full boldogsággal. Bennem ez a kép egyszerűen nincs.

Viszont az a kép van bennem, hogy kerülő utakon jártam iskolába s szemem sarkából néztem, ha valamelyik rézbőrű felfedezne valahol. S örökké elkívánkoztam Amerikába ha már Kanadába nem tudok eljutni. Erre viszont nosztalgikusan gondolok mindig. Pláne mikor látom, hogy ezek a Vescanok felnőttek, politikusok lettek, s dicső sápadt arcú magyarjaink, noha beszélnek magyarul, de lelkük román, cigány s ezekhez hasonlók.

Nézem a képet és próbálom megfejteni az üzenetet. Mert mindennek van üzenete. Hogy bezzeg mi, ott a felső képen, rongyosan, tisztán, lélekben, szellemben fedhetetlenek, ártatlanok, de mégis erősek, egészségesek, bátrak s ilyenek. S bezzeg az alsó képen a mi gyermekeink, elpuhulva, eltunyulva, lélekben szegények, szellemben üresek, magukba zárva, na tessék: az új generáció. Mi lesz belőlük? Ők fogják a jövőt jelenteni? Miféle jövőre számíthatunk mi részükről?

Bezzeg azok ott fent, kik közelebb állnak az élethez, az igazsághoz, a mennyhez. Bezzeg itt ezek alant pihepuha kanapén ülnek és robotizálnak, nem csinálnak semmit. Nincs bennül élet, sem szeretet, csak magányos egoizmus, lefele néznek, mint a pokolba néző elesett, elkárhozott ember.

Na poftim (na tessék) kultúra.

Érzem a gyűlöletet a képből. A kárörvendést. A megvetést. Hogy amíg egyesek bezzeg, addig mások bezzeg. Hogy rohadna el ez az új generáció. Ezt érzem.

A kép összeállítója valószínű a két generáció közti különbséget akarja érzékeltetni, azzal a nem rejtett váddal, hogy azok a kütyükbe bambuló gyermekek hibásak lennének, valamiben vétkeznek.

Egyetlen egy kis részletkérdésre hívnám fel a figyelmét az ilyen szűzkurva lelki fehérekre, hogy azok a pihepuha kanapén ülő gyermekek szívesebben szaladgálnának, ha szüleikben volna egy kis közösségi szellem, mondjuk ami túllép a templomok kapuin, s ha a szülők történetesen nem azok a hajdani szaladgáló rongyos kölykek, akik felnőttek és minimum az atomkutatásban nem lennének mérnökök, feltalálók s ezekhez hasonlók, aki kitalálták a kütyüket például.

Mert hogy nem a gyermekek találták fel azokat a nyavalyás kütyüket, arra mérget mernék venni.

De biza ugyanezen félhullaságig elájuló fehér kurvák, amikor arról van szó, hogy autót kéne vásárolni, természetesen harminc éves részlettörlesztéstől sem riadnak vissza, csak klíma, gps és abs és kutyapiculája legyen benne. Ebben az érában, ahol a mosás is nagy dolog, amikor automata mosógép mossa a ruhát, nem kézzel súrolják a nagy lepedőket, hogy bezzeg van olyan, amelyik szárít is.

Ha csak egy cseppet is érdekelne minket a gyermekek valódi jövője, felállnánk és cselekednénk. Ha csak egy cseppet is érdekelne minket a gazdasági életünk, nemzeti sorsunk, az igazság s ilyen marhaságok, felállnánk s cselekednénk.

Azért néha figyelnünk kéne a szűzkurvaságunkat felfedő részletekre, hihetőbben kéne hazudjunk, olyat legalább, amit mi is elhiszünk, hisz azoknak a kütyüknek az árát mi fizettük ki, a száznyolc tévécsatornára mi fizettünk elő, internetre is mi utaljuk a pénzt.

Elfelejtjük, hogy amíg a gyermeknek nincs személyi igazolványa, nem tud szerződni.

Na így erről a furcsa képről.