Én
itt magányos, csendes alázatosságomban olvasgatok másokat, kik
minden bizonnyal okosabbak, bölcsebbek nálam, de mégsem értek
semmit abból amit mondani akarnak.
Mert
mióta erdélyi magyarságunk köreiben ez a magyar útlevélféle
mindenféle lázas katarzisokat idézett elő, hogy most már
mindenre van esély és minden bizonnyal ezentúl minden más lesz.
Ezek
az okos, hadd ne csépeljem a dolgot, hogy fizetett médiások, mert
ki tudja mi az a fizetség, amit írásukért kapnak, de akik minden
bizonnyal jól és szépen tudnak fogalmazni, úgy szólítanak meg
mindenkit, mint a dalai Láma, hogy tulajdonképpen senkit és
sehogy, nos ezek az írók, gondolkodók, vagy előbb gondolkodók
aztán írók, olyanokat írnak, hogy még ködösebbé válik bennem
minden.
Na
de mint mondom, itt a csendes mindenféleséges penitenciámban volt
időm megrágni nemcsak ezt az ukrajnai repülős
„szerencsétlenséget” ahogyan immár nagyon óvatosan
fogalmaznak az olcsó gázbarát tollnokai, hogy egy szerencsétlen
pillanatban egy félreértett gesztusból csak úgy leparittyáztak
egy civil gépet, de mi a lófaszt keresett ő éppen ott azon az
égen, hanem ezt a Mária jelenéses dologgal konkuráló tusványos
dolgot is volt időm megemészteni, de mint mondom, egyre inkább a
ködbe veszek.
A
Mária jelenéses dolognál ott nincs mit hozzáfűznöm, mert az
népek hitkérdése, vallása, mint ahogy a többség ortodoxiájához
sincs mit fűznöm, mert van akinek a csodavárás, van akinek a
varázslás adja az erőt a mindennapos túlélés miértjéhez, meg
van akinek a kert művelés illúziója adja az erőt a mindennapos
túlélés miértjéhez.
Viszont
a Tusványos dologban találtam egy szegmenst, ami felkeltette
érdeklődésemet. Mellesleg az is, hogy egy gyermek eltűnt, lám
ezért sem küldeném szívesen ilyen társaságba az én
gyermekemet, mert ahol nagy a tömeg és lázas ez a tömeg, ki
ettől, ki attól (lám tudok én is semmit mondóan, semlegesen
fogalmazni), ott nem figyelnek a gyermekekre, ugyanúgy ihat,
drogozhat kedvére, mint ős magyarjaink, kikben sok gondot nem
okozott a liberális világnézet veszélye, hisz voltak annyira
bunkó vadak és önkényesek, hogy amely nő nem fogadott szót,
megverték, megerőszakolták, mert egy sámán támogatottságú
vezérnek nem lehetett csak egy dolga: hogy igaza legyen. A részeg,
sebhelyes és szófogadó zsoldos killerek meg biztos nem álltak le
vitatkozni a liberális vagy iliberális dolgokról, mert nem volt
honnan tudják mit jelent szabadságban vagy rabságban élni.
Így
lehet kézen között elveszejteni egy gyermeket, de attól félek ez
még csak a kezdet. Sok gyermek fog még elveszni, de szerintem máris
több gyermek elvesztéséről lehet számolni, ha a veszteséget
nemcsak fizikális téren könyveljük.
Nem
is annyira erre a liberális kontra iliberális dologra lettem
figyelmes, mert manapság az ember már nem tudja, hogy jobbról e
vagy balról jön a liberális, és az is kérdéses, hogy ugyanaz e
a balos vagy jobbos liberalizmusa, én azt látom, hogy a sóder, a
félrebeszélés, a hazugság tök liberálisan, a vadnyugat teljes
erejével és vadságával kerül terítékre a szép abroszokkal
terített asztalokon, ezért engem inkább az a rész fogott meg,
hogy „munka alapú társadalom”.
Azért
mondom ezt, mert az én életem egy teljesen fanatikus munka alapú
életforma, és mint direkt beavatott a munka alapú életformába,
ez a dolog borzasztóan érdekel.
Jó,
az egy más kérdés, hogy egyáltalán mit is érdekel engem a
magyarországi rezsim Erdélyben való kifilózása, mert elvégre
egy „a la long” itt egyedül bicegek itt a sajátos, se ide se
oda dolgaimban, nem is fogom én itt bírálni a magyarországi
magyarok döntési dolgaikat, csak úgy mint érdekesség az
érdekességek rovatában felfigyeltem erre a munka alapú társadalom
megnevezésre.
Mert
van benne valami.
Emlékszem,
a Ceausescu idején, a munkának hatalmas alapja volt a
társadalomban. Onnan is tudom, hogy amikor a Crisan utcából este
tizenegy után gyalog hazamentem és netán leállított a rendőr,
hogy éjnek idején mi járatban vagyok a világítatlan utcákon,
nem a személyi azonosítómat kérték, hanem a munka
igazolványomat. És szerencsémre, mindig hiteles volt hazugságom,
hogy éppen a délutáni műszakból jöttem ki és elkéstem az
utolsó buszt. Mert a gyár és lakásunk útvonalán voltam.
Az
is egy munkás emlékem, hogy immár több éves
szakképzetlenségemben a párt úgy döntött, hogy nem lehetek öreg
fejjel örökké szakképzetlen, ezért feliratkoztattak egy
szakképző kurzusra, de közben legyek szíves elmenni a kommunista
párt gyűléseire. A tekercselő műhelybe.
Elmentem.
Megmondom őszintén, mindenki bátorítására elmentem a tekercselő
műhelybe a pártgyűlésre, mert szerettem a tekercselő műhelyben
ülni, szagolni a motor szagokat és nézni amint nagy motrokat
tekercselnek. De ott megláttam egy alacsony mokányt, egy faszkalap
besúgót, akinek a taknya egyfolytában lógott ki az orrából,
amíg fel nem szívta és ki nem flegmázta valahova a földre, ahol
aztán volt benne annyi tapintat, hogy cipőjével elkente, odajött
hozzám ez az alacsony taknyos mokány, kezével a fejemre csapott,
már amennyire jéggé fagyott kezével meg tudott legyinteni, hogy
ugyebár csak ide kerültem, ha képesítést akarok.
Nem
mondtam semmit, otthagytam a többi kolégát, kiket ez nem zavart a
tekercselő műhelyben és tovább álltam. Azt hiszem, hogy ez a
gesztusom volt maga a liberalizmus. Akik ott maradtak a tekercselő
műhelyben, ők az iliberalisták.
A
89-es forradalom szakképzetlenül talált engem, mert a munka alapú
társadalom nem tartott magához méltónak.
És
ha most arra gondolok, hogy a magam szabadságát a liberális nézetű
munka alapú életformámmal vívtam ki, ahol méltó a munkás a
maga bérére, most csak így elviekben, örvendek, hogy a
magyarországi iliberális munkamorált nem kényszerítik rám, nem
kell elfogadnom.
Nem
témába vágó, de ki tudja mikor kapok még lelkierőt írni,
addigra lesz más ezer érdekes téma, mert a világ dolgai
felgyorsultak, érdemes azon is elgondolkodni, hogy az ukrajnai
mezőgazdaság haldoklik, mert az orosz nem veszi át a szajrét, az
erdélyi tehenészektől a Napolact nem veszi át a 0,7 lejes tejet a
gazdáktól, noha a polcokon egy liter felhígított tej négy lej
fölött van, napi 250000 liter tej mehet a picsába és vele a
gazdák is, és most látom itt Déván akkora Dedeman üzletet
nyitnak mint kétszer a Tadzs Mahal, a hatalmas Romstal és Praktiker
közé, ahova az ember madárcsicsergést ment hallgatni, mert
ezekben az üzletekben mint a temetőkben, olyan a csend, látogató
is már csak alig van bennük. Mintha azt mondaná valaki: a helyi
termelésnek az írmagját is ki akarjuk irtani.
Mert
erről beszéltem mindig, hogy nincsenek gazdasági vízióink. De
jöttetek ti, olvasóim zöme és kritizáltatok, hogy nincs bennem
elég nemzeti érzület, hogy janicsár vagyok meg faszom
liberálissa, hogy mit tudok én a katarzisról, isteni meg magyar
katarzisról, meg ilyen baromságokkal traktáltátok az agyamat (jó,
most tisztelet a kivételnek), (de ezt keserűen mondom ama kevesek
védelmére), és most mikor látom ezt a nagy magyarságos fasznépet
feszegetni az iliberális munka alapú társadalmat, zizzenés
nélkül, mint abban a tekercselő műhelyben, jön, hogy nyomjak
egy elnyomatlan taknyos flegmát valahova.
A
lényeget talán egy szóban vázoltam fel ennek a Sanyi barátomnak
és az itt lézengő Józsiknak az élő szent követének, a nagy
Józsinak, hogy: „tudod azért mi is faszok vagyunk, mert a gazda
nem tudja 0,7 lejért eladni a tejét, de mi sem adunk neki négy
lejt a házi tejért. Ez a baj, hogy mi is faszok vagyunk. És ez a
baj.”