Lehet,
hogy túlreagálom ezt az életiskolás dolgot, nekem a Hintalan
-féle életiskolából az a része tetszik, amelyik igyekszik életbe
léptetni annak a gondolatát, hogy a legjobb iskola az az
életiskola. Rezonálok a témával, mert rájöttem, hogy
tulajdonképpen az én életstílusom totál benne van ebben az
életiskolás keretben. Minden konvenciós problémát az életből
merítve akartam és akarok megoldani, ezért van az, hogy az igenis
konvenciós keretben élő emberek rögtön köveket ragadnak ha
megjelenek, de minimum a legtürelmesebb keresztényt is idegessé
tudom tenni, noha meg sem szólaltam. Rájöttem, hogy azok az
emberek úgymond valamennyire szimpatizálnak velem, akik valamikor,
ha más nem, de elméletben, vagy a lelkükben hittek, hisznek az
élet iskolájában.
A
kizárásos módszerrel azt mindig tudtam, hogy a konvenciós az nem
kell. Így nem maradt más, egyedüli útként követhettem azt amit
az élet nyújtott. Az élet pedig nagy tanító. És hiába mondják
a bölcsek, hogy na majd meglásd az élet egy kegyetlenebb tanító
mindennél és mindenkinél, mert nem igaz. Mert az életnek
nincsenek emberi szeszélyei, az élet nem gőgös, ha tévedsz
kijavít, ha valamit jól csinálsz, jutalmaz. A gőgös, kitanult
embertanító nem jutalmaz, csak hajt és hajt, azt mondja ne állj
meg, a tökéletesség még messze van. Az élet nagyon tud
harmonizálni veled. A tanult ember nem. Az életben ritkán
találkoztam olyan emberrel, aki noha abban ami volt profi volt és
képes volt másokkal is közösségbe lépni.
A
teljesség igénye nélkül, az egyik ilyen ember Kiss Lajos
magyartanárom és osztályfőnököm volt, a másik Nagy István
kolozsvári dobos. Ők az én szemeimben nagy emberek maradtak. Tökéletesen tudtunk kommunikálni, noha ők felnőttek voltak, én
pedig egy ötödikes utolsó tanulóféle Kiss Lajosnak, tizenötéves
suhanc Nagy Istvánnak. Ma már tudom, hogy ez azért volt lehetséges,
mert mindkét ember be volt avatva az élet iskolájába.
Az
életiskola kiváltságos oldala, hogy nemcsak akkor fizet és annyit
amikor és amit dolgoztam. Mert ha azt nézem, hogy a fiam ki
életében először fogott asztalos kekszet a kezében, olyan
kézügyességgel nyomta a helyére őket és két hüvelykujjával
rásegített, hogy mindkét vége egyformán legyen a vájatban,
akkor azt kell, hogy mondjam, hogy amit én tanultam az élet
iskolájában, azt a tudást, hajlamot, tehetséget a fiamnak is
átadta, talán abból a megfontolásból, hogy az idők folyamán ne
kezdjünk el mindent elölről. Az érdekes az volt, hogy amikor a
fiam a kezébe vette a kekszet, azt mondta, te apa, ez inkább levél,
mint keksz. És tényleg, a keksznek levél formája van. A vájatmaró
gépet is kekszelőnek nevezik, pedig valóban szebben hangzik a
levelező gép.
Lévén
vakáció, egy ilyen egyhetes őszi vakáció, azért megnéztük
milyen házit adott fel a tanci a vakációra. Hát biza
megrökönyödtem, amikor számvételeztem, mennyi házit adott. Csak
matekből öt órát háziztunk. De ez ilyen családi házizás volt,
mert jól meg kellett rágjam, hogy mit is kérnek azok a feladatok?
Az kizárt, hogy a fiam egyedül tudta volna megoldani.
Az
egyik példa azt mondja, hogy az iskolában napi 200 tejet és kiflit
adnak ki. Aszondja, hogy mennyi tejet és kiflit adnak ki összesen,
ha a hét többi napjain hiányzik öt gyerek? De vegyük figyelembe,
hogy az előző nap hiányzó gyerekek másnap eljönnek az iskolába.
Néztem,
hol a buktató, nem értettem. Aztán rájöttem, hogy az utolsó
mondat a megtévesztés, a kamu. Az átverés. Ez mi, ha nem rejtett
tanítás a kamuzásról, a becsapásról?
De
ez semmi. A következő példa erősebb.
Idézem:
„Határozzatok meg hat olyan egymás utáni páros számot,
amelyeknek az összegéből ha kivonjuk a közöttük található
páratlan számok összegét, 45-öt kapunk!” (csak a teljesség
kedvéért: negyedik osztályos feladat és nincs semmi csillaggal
jelölve, hogy zseniknek...)
Olyan
ez, mintha adnék valakinek egy fűrészt s ceruzát, egy halom
deszkát, na tessék ebből egy ludovik nyolcas kredencet faragni.
Nem kérek senkitől ilyet, mert nem vagyok HÜLYE!
Ezek
szerint a hivatalos iskola hülye és az azt szolgáló pribékek
hülyék.
Na
most ugye mi az érdekes és ellentmondásos?
Amikor
iskolás voltam, senki az égadta világon nem bízott bennem, nem
látott bennem semmilyen fantáziát. Egy kövér, átlagon aluli
rossz tanuló voltam mindenki szemében (kivéve Kiss Lajost). Egy
visszahúzódó, komplexusokkal teli kispolgár, kinek ritkán
csomagolnak uzsonnát. Mikor végre elmehettem dolgozni, néztem a
kezeimet, kerestem az utamat az életben, amiről az iskola elvette
figyelmemet, és nemtom, a sors vagy Isten kegyelméből
visszataláltam az élet ösvényére: ami nekem az asztalosságot
jelentette.
Nem
tudtam megfogalmazni magamnak, hogy 2004-ben mit jelentett a
forgácstáborom, amikor gyerekekkel építettünk egy faházat, de
ma tudom, hogy a bennem elfojtott életiskola szólalt meg akkor is.
Onnan
is tudhattam volna, hogy jó úton haladok, amikor nemcsak nem
ismerték el az arra hivatott felnőttek az üzenetemet, hanem
mindent megtettek annak érdekében, hogy több forgácstábor ne
jöhessen létre. És ez biza nem paranoia, hanem konkrét tettek és
fenyegetések sorozata, olyanok részéről, akiket földi isteneknek
tekintettem (amíg aztán angyalilag le nem buktak előttem).
Na
most én a Hintalan -féle életiskola mélységeit nem látom át.
Csak azt veszem figyelembe, amit én is átérzek, megtapasztalok.
Mert nem hiszem, hogy a Hintalan -féle életiskolában nem létezik
az emberi ranglétra, az intézményes egyházi istentisztelet, hisz
meg is említi, hogy az nem baj, ha valami intézményes.
Én
ebben meredekebb vagyok. Nem ismerem el az emberi ranglétrát s
intézményes vallást.
A
szent Ferenc mítosz is előttem ott bomlott le, amikor elment a
pápához. Úgy látszik, hogy a farkas helyett a báránnyal kellett
volna társalogjon, mert a farkas őzeket eszik, milyen tanácsot tud
az ilyen adni? Hogy jó-jó, vagy te egy fasza gyerek, de elvégre
katolikusocska vagy az isten földi helytartójának a berkeiben. És
ha valaki veszi a fáradságot és elolvassa Szent Ferenc hagyatékát,
akkor vagy egy meghibbant öregemberre talál, ha meg nem volt
meghibbanva, akkor az egész szentferenc mítosz nem egyéb, mit
ízléstelen kitaláció. Mert ugye a szentferencizmus a határát
súrolja az emberiség lenni vagy nem lenni és az istenség
túlvilági létezési fogalmának.
Mondtam
a feleségemnek, ha Isten kiváltságos kegyelméből ez a gyermek
eljut a nyolcadik osztály végére, és úgy dönt, hogy az apja ki
nem mondott iskolakerüléseit célozza meg, akkor ne kezdje
feltérképezni a várost, mint annó én, kezdve Kolozsvár
legrejtettebb utcáival, hanem jöjjön haza és lógjunk együtt a
műhelyben.
Mert
az élet arra tanított, hogy mindig vissza lehet hozzá kanyarodni,
az ember bárhol útjában megáll, van az életbe „kijáró” út.
S
akkor itt magamban kuncogok, ahogy visszaemlékezem a kockafejű
osztálytársaimra, akik mint a hibás lemez mind ismételték:
„utcaseprő leszel, utcaseprő leszel....”. A dráma az, hogy
noha akik még életben vannak, ott vannak a fészbukkon, és egy
kibaszott jó szót nem képesek adni ennek az emberiségnek, mert az
intézményes iskolák sokasága teletömte az agyukat mennyiséggel,
hogy lelkükből kiszálljon az élet.
Amint
elnézem a saját kezűleg ültetett fűzfát, hogy hat méteres
magasságával, vékony ágaival és milliónyi leveleivel simogatja
az ablakomat, mintha azt mondaná: „itt vagyok...”, elkönyvelem,
hogy jól tettem, amit tettem.
Ezért
megérte eladósodni...
Bónusz track: Forgácstábor: A ház...