Elgondolkoztató
azért ez a mutyi világ. Vagy ez a mutyi világ olyan, hogy
elgondolkoztató? Elkerülhetetlen, hogy az ember ne legyen tanúja
emberi drámáknak. Olyan, mintha közúti baleset tanúja lenne. Ha
netán mentőt, rendőrt hív mások megsegítésére, a neve talán
örökre benne lesz a hivatalos papírokon, mint tanú. De azért
mint tanú bele kell fújjon az alkoholmérőbe. Hogy a tanú nem e
beszél össze vissza a balesetről. Közben megtudja, a jajveszékelő
feleségtől, hogy férje a kormánynál szívrohamot kapott.
Na
így lettem tanúja az egyik bérlőm életének egy fejezetére,
melyből nekem is jutott tanulság bőven. És most, hogy elmentek,
az asszony sajnálja, hogy útjaink elválnak, mert noha a közös
bizniszünk sok hasznot nem hozott, de emberileg megérte.
Ez
a család azzal foglalkozott, már vagy húsz éve, hogy hozták a
mutyit kintről, mindenféle bútoros, ruhás outletet kinéztek,
amíg az Ikea nem jött be az országba, kamionszámra hozták a
hibás bútorokat, összepofozták és eladták elfogadható áron.
Dolgoztak reggeltől estig, több üzletet nyitottak, jól éltek,
benne voltak a pörgésben, dübörgött a gazdaság alattuk.
Tudom,
a mutyiember, aki sosem rizikózik semmiért semmit, elítélné
jólétüket és pörgésüket, hogy bezzeg. De amikor legelőször
elmentek ez a család németbe kölcsönkért ezer eurókkal,
bevállaltak egy kamion mutyit, mindenki azt mondta róluk, hogy
hülyék.
Na
de eltelt az idő, beállt 2009-ben ez a válságféleség, mely
annyira volt válság, mint forradalom nálunk 89 decemberében. Azaz
csinált válság. És beállt az is nekik, hogy az Ikea nyitott
országunkban és nem jött a mutyi tovább. De így is több
kamionnyi árúval megmaradtak, és olcsóbb raktárhelyet keresve
jutottak el hozzám. Bezárták üzleteiket közben, abból
vegetáltak, hogy a mutyiból még ide-oda eladogattak. Eladták
mindenüket, hogy adósságaikat megadják, az üzleteket fel tudják
számolni. Felém a bért is mutyiban fizették, rengeteg bútor
alkatrészük volt, legtöbbjét újra felhasználtam, amit nem,
eltüzeltem. Nem sírhatok, kijött a bér ellenértéke.
Egyszer,
mikor albérletbe költöztek, elhívtak, hogy valami mutyiból
dobjak össze nekik valami bútort. A pasas állta a sarat, az
asszonyt a pánik kerülgette. Mert olyan helyzetben voltak, mintha
én máról holnapra el kellene innen költözzek, elvesztenék
mindent, viszont ki is kell még fizessem, amit elvesztettem. Hát
engem is kerülgetne a guta az fix. Na de a pasast hallom a
konyhában, amint győzködi a feleségét: „nem szabad bepánikolj,
van egy kis adósságunk, valamit kitalálunk, megyünk tovább...vedd
innen a dolgokat, ne azt nézd, mit veszítettünk el.”
És
akkor még nem tudták, hogy a rosszabb még nem jött el. Autóikat
is eladták, visszaköltöztek falura az asszony családjához, és
ez volt az a pillanat, amikor a pasas elment németbe dolgozni.
Három
éve volt kint, amikor a felesége azt mondta, nem vár tovább,
veszi a fiát és kimegy németbe a férjéhez. Beállok mosogatni
Attila úr, mondta, fontosabb nekem, hogy együtt legyünk, a gyermek
apja mellett nőjön fel, mert ez így nem élet.
Megvolt
már a repülő jegyük, azelőtt pár nappal eljött és rám
testálta a raktáron maradt mutyiját, mondván: sajnálja, hogy így
alakult, nem tud pénzben kielégíteni, de hátha a mutyiból majd
kihozom a veszteségemet.
A
dologban a dráma szerintem az, hogy átbogarászva a mutyit
rájöttem, hogy mindenük ott volt a raktárban, nemcsak az
eladatlan farmerek, védősisakok, pingpong labdák s ki tudja még
mik, hanem az összetekert szőnyegek a lakásukból, a gyermek
elhasznált játékai, a volt autójukról a nyári gumik s ezer
egyéb cucc, amik egy lakást kitesznek. Ott voltak a régi
mutyivilágból megmaradt szerszámaik is, fúrógépek, csavarozó,
sőt egy kekszelő, aminek felettébb örvendek még más
nyomorúságának az árán is, de ott volt még vagy öt vídiás
körfűrész is, aminek megint nagyon megörvendtem.
Ez
a család fordult egyet, hátrahagyott mindent és azt mondták,
maradunk azzal, amink van: a család.
És
ez számomra a legjobb tanulság ebből a drámából. Hogy újat
mertek kezdeni. Elmentek újra csóré seggel a nagyvilágba, hogy
együtt legyenek egy garzonban, hátrahagytak múltat, mindent, mely
csak jobban süllyesztette őket. És nem fiatalok már. Ötven körül
járnak.
Valójában
felértékelve a mutyit, az csak mutyi, amit az ember egy bizonyos
összegért elprédál, mert annak csak annyi az értéke.
A
családnak ennél több az értéke. Nem lehet mutyiban mérni.
Lassan
olyanná kezd válni a csarnokom, mint egy elefánt temető. Ide
jönnek a vállalkozók meghalni, csontjaikat ide helyezni örök
nyugalomra.
Mert
ebben a helyzetben van a tésztás bérlőm is, hónapok óta nem jár
ki, bérrel is el van maradva, a kövesnek sem mennek a kandallók, ő
is bezárt két üzletet, el van maradva. Van még ez a román
asztalos, de ez többnyire azért van, hogy legyen kivel néha szót
váltsak.
Néha
belealszom a gondokba, mint azon az éjszakán a tanítványok.
Belealszom a gondok őrzésében. Egy pillanatra elfelejtem, hogy
gondok vannak.
Az
este sütöttünk egy jó hamburgert marhahúsból, bezabáltunk a
fiammal, megállapítottuk, hogy a megdonáldz hamburgere elbújhat a
miénk mellett.
Aztán
a másnap mit hoz, majd meglátjuk.
Ha
kell újra kezdjük. Más is megtette...