Félig
meghatódva, igaz a férj bosszús tekintetével adta ide az asszony
a széket, hogy emlék, a nagymama széke. Csabi, még jó, hogy nem
vetette a tűzbe, mert azt hitte tűzifának hoztam, de aztán gyanús
volt neki, hogy akkor miért vittem be a szerelő műhelybe és
óvatosságból nem vetette bele a tűzbe.
Utólag
mondtam neki, talán mégis elment volna tüzelőnek, mert mint
kiderült annyira azért nem ér a nagymama emléke, hogy azért
fizessenek is. Mert mikor visszavittem gondosan restaurált tiszta
szuvas nagymama széket, már nem voltak az asszony szemei könnyesek,
hanem piacgazdasági, laza, hanyag mozdulattal arrébb tette mondván:
az udvaron még jó lesz valamire.
Csókolom
nagymama, erre gondoltam magamban, kicsi és jelentéktelen lettem
abban a pillanatban és legyintettem én is a munkabéremen. Hisz egy
udvarra száműzött nagymama széknek igaz, nem lehet nagy értéke.
Beolvadt a globálba a munkabér, még szerencse, hogy más dolgokat
is csináltam és na azt kifizették, de éreztem, hogy úgy en block
drágálltak, egy másik ajánlatomat már visszamondták. Szóval
nem jött ki a napszámos bérem se, de óh, ilyen költői “Ó”
nem első s valami azt súgja nekem, hogy nem is utolsó, hogy nem
jött ki a napszámos bérem. A klienseim mindig de mindig előbbre
vannak evolúcióban, hiába tanulok a tizenhárom ezredik esetből,
ők előbbre vannak evolúcióval nálam legalább húszezer évvel.
Nem lehet kivédeni őket, nincs az a grill teszt, amivel a kliensek
evolúcióját meg lehet közelíteni.
Ezek
a hagyományos dolgok, az örökséges dolgok megőrzése, annak
tiszteletben tartása, ezek mind mind semmik, értéktelenek az
üzleti árakhoz képest. Ha ezeket az örökséges, hagyományos
dolgokat állami, de minimum európai pénzek nem finanszírozzák,
csak kisebbségi elnyomásra való propaganda témák, hogy lám
ezeknek a nem finanszírozása tulajdonképpen a nemzeti létünk
globális aláaknázása, mert így akarnak minket kinyírni. De
mikor egy szék megjavul, és az pénzbe kerül, az atyai örökség,
a nagy magyar múlt egy udvari lócává válik, ami állhat esőben,
hóban.
Úgy
látszik az örökség addig erjeszt könnyeket, amíg a fészerben
halomra rothad és penészedik.
És
nem arról beszélek, hogy egy nagymama szék javításáért egy
alig élő nyugdíjas anyókától várnám el a “restaurációs”
tarifát, hanem jó módban élő, szociális státusban lévő
emberek fanyalítják szájukat, ha mindezért az ember napszámot
kér.
Talán
sokat elmond a mai ember hozzáállása az élethez, hogy ma nem
születnek olyan székek, melyeket az unokáink csak úgy szuvason a
sutba dobjanak, mert egy ma készített szék nem él többet pár
évnél. Hiába bükk, tölgy, drága vörösfenyő, az
illesztésekből ki van spórolva a piacgazdaság ára. Erdőket
semmi pénzekért kiirtanak, hogy a piacgazdaságra szokott
fogyasztónak semmipénzért bükk és tölgy széke legyen, hogy
sznobizmusával táplálni tudja a balfasz társadalmat.
És ezek a
székek aztán javításra szorulnak az első komolyabb buli után,
de ugye manapság ezek a geci asztalosok leszedik az emberről a
hétrend bőrt, annyit elkérnek a javításért, hogy azért újat
lehetne venni (ez sem igaz, de jól hangzik ez a kliens dumájában),
és mivel fizikálisan szétesnek ezek a székek, anélkül, hogy
rajtuk valamilyen karcolás lenne, a gyártási koncepció miatt,
csak a tűzre jók.
Hiába
csinálom én is azt a széket mondjuk kétszázba, mint a multik, de
szakmailag messzemenően tartósabbra, azt mondják nekem, hogy ha
ugyanannyi, mint az üzletben, akkor inkább vesszük az üzletből.
Ezen
én már nem vitatkozok, a balfaszságnak ezen válfaját nem tudom
kézrátétellel meggyógyítani, itt már egy újjászületés
segíthet csak, de úgy, hogy visszamegy az ilyen az anyja picsájába.
És iszonyatosan rengetegen vannak ilyenek.
És
akkor így vagyunk kénytelenek fuserálni, szaladni, taknyolni,
tákolni, egy szakemberre nézve ez maga a diliház, mint a
hegedűművész, aki kénytelen lagzikon zenélésből fenntartania
magát, mert noha művész, de a fasznak sem kell művészete.
És
akkor engem is emészt az ilyen dolog, mert jó, hogy középszerű
asztalos vagyok, de azt a középszerűt amikor művelem, azt úgy
élem meg mint a művész a művét. Ezért kell nekem is hangulat
egy egy munkához, nem vagyok raktár, hogy csak úgy szedjem elő
folyóméterre vagy darabra a kész bútorokat, munkákat.
Elenyészően
kevés ember értékelte a munkámat másképpen, mintha a bevásárló
központban nézne egy kirakatot. Manapság minden a reklámokhoz, a
vitrinekhez igazodik, annyira felitta ezt a marketinget a szellem s
a lélek, hogy eggyé vált, eszerint szelektál, ítél, tervez,
gondol és él.
És
nem tudunk leülni egyet beszélgetni, kibeszélni ezt a kurva
világot, rögtön lefoglal minden szar minket, eltelik a drága idő,
s ahogy Csabi szokta karakterizálni a gyermekkori neveltetését,
hogy : “elment minden az istók faszába...” na így megy el a mi
nemzedékünk is, mindenféle hagyományőrző és fejlesztő
alapítványaival együtt, állami támogatásokkal és európénzekkel
együtt.
Aztán
felőlem mondjon ki mit akar. Én csatlakozom Csabi véleményéhez...