Olyan
ez, mint a két út van előttem, melyiken induljak, vagy két szék
közt a pad alatt.
Mert
van az, hogy az élelem nagyon drága, de ugyanakkor az ember ha
nekifog nem tudja abból a pénzből megtermelni azt. Nem éri meg
foglalkozni vele. Az import élelmiszer ára noha nem tudjuk néha
megvenni, mert keresetünk nem engedi, mégis olcsó. A termelési
költségekhez képest olcsó. Ha valaki nekifog, rájön, hogy azért
a pénzért akkor sem éri meg, ha maga fejti a követ a bányából.
De legalább te csinálod, mondják és tudod mi van benne. De
egyébként nem éri meg, ha az üzleti árakhoz viszonyítjuk.
S
akkor jönnek ezek akik rátesznek egy lapáttal erre, azt mondják
magukra, hogy öko, bio, másmilyen új tudat, új világ s ki tudja
mi mindent ezekhez hasonló címkéket aggatnak magukra, és
észrevettem egy közös dolgot bennük, legalábbis a fészbukkos
megosztásaik által (hisz ott talál az ember ezekre), hogy
előszeretettel keresik azon megoldásokat, azon “bio”
megoldásokat, ahol mint az erdő növényzete, állatvilága, nem
kell sem vetni, sem öntözni, sem kapálni, sem aratni, minden
magától nő, s marad idő egész nap a jurta wigwamban elmélyülni
ezekben az egzotikus, sejtelmes vallásokban. S mikor megéhezik,
előránt egy tököt és úgy nyersen, szőröstől bőröstől
megeszi. Nem kell főzni, mosogatni, takarítani. Nem kell dolgozni.
Mert minek? A munka oda vezet, hogy leszegényíti a néger
országokat. Így ha mi sem dolgozunk, csihányt eszünk, talán nem
nyuvadunk ki, megoldjuk a világ szegénységi problémáját, nem
lesznek egyenlőtlenségek, mert mi is egyenlőek leszünk az afrikai
népekkel.
Mert
olvasva őket, ezeket a másmilyen tudatú embereket, az ember talál
bennük pár okos dolgot is. És ez a megtévesztő. Mert ha követi
aztán ezeknek a tevékenységét az ember jóhiszeműen, lassan
kirajzolódik egy nagyon határozott kép, hogy ez a wigwam életforma
csak a plakát, mert egyébként jó, hogy tököt eszünk, de
konferenciákra járunk és az előadások témái már rég nem az
ökocsoda, hogy éljünk jól és boldogan, hanem egy nagy és
értelmetlen egyvelege a nemzeti ébredésnek, a római és a magyar
jézusoknak, fűszerezve a keleti mormolásokkal (talán Hamvas Béla
felfedezése ezekben a körökben ennek a keleties érdeklődésnek
köszönhető), jó nagy idegen gyűlölettől fűtve, és az Orbán
kormány dicsőítését átölelve. Persze mindez jobb oldalról,
mert eleve egy ökocsoda ember nem lehet mocskos liberális
szemléletű, rohadt kapitalista, ki a négereket leszegényítette.
Na
így kezdjen az ember magának egy fenntartható jövőt
megalapítani.
Az
is érdekes ezekben az új tudatú törekvésekben, hogy ez sem
közösségre épít. Mert a semmit csinálásos biofarmnak a lényege
az, hogy minden magától, valamiféle szimbiózisos csoda által,
persze hagyományos-modern gasztronómiai technikákkal, főképpen a
fű, csihány és tök alap anyagokkal: magadnak. Nem arról van szó,
hogy összefogásosan együtt dolgozunk. Nem. Itt nincs szükség
munkára. Közösségre csak imaláncra, fénykörre van szükség.
Kéz a kézben az égre nézve, és a gurunak egy murkot hozzon
mindenki.
Hogy
ironikus vagyok? Az hát. Méghozzá gonoszul ironikus.
Mert
mit látok? Ha nem vetek, nem bújik ki semmi. Ha nem ások, a föld
kemény mint a szikla és a csihány benne két méteres. Ha felásom,
elültetem a magot, és nem öntözöm, ahogy a román mondja: “la
pulivară” (a
fasznyarán) fog kihajtani a földből. Mert a gyom közben az égig
szökken és a vakond bezabál minden kezeletlen biomagot. Lásd a
vakondtúrást az uborkamagok mentén. Aztán ha az ember sokat
bambul az égre, a földet megint ellepi a gyom, kezdheti újra és
újra a gyomlálást és/vagy mulcsozhat reggeltől estig, mert
egyrészt drága a szalma, másrészt a gyom előtt a fekete föld
sem egy nagy kunszt, hát még egy réteg puha szalma. És még a
mesebeli cipó hétszer hetes próbatétele még soron van, amíg az
ember tálba teszi végre az érett zöldséget. Lassan rájön a
modern ember, hogy kertészete mellé kéne még egy katona vagy
rendőrtiszti nyugdíj, mert abból biza föld s házadót nem fizet,
a kötelező biztosításokat sem termeli ki, ha a rendszerben
szeretne maradni.
Mert
most két út van előttünk. De könnyen két szék közt a pad
alatt maradhatunk.
Az
egyik út, hogy az ember keres egy civilizáltabb létteret, ahol a
gazdasági élet valamiért nem fordult a feje tetejére, és
megpróbál beilleszkedni, elfogadni azt az életformát, azokat az
embereket, szokásaikkal. Hátat fordítva a múltnak az úgynevezett
hazának és újba vág. Vannak erre is élő példáim és némelyek
eléggé sikeresek. Annyira, hogy egy volt haverom azt írta a
fészbukk oldalára, hogy lezárja a kontját, mert nem akar többet
virtuálisan emberekkel kapcsolatokat fenntartani, amíg a helyi
közösségekben lehetősége van reális emberekkel lenni. Ezzel azt
az egyetlen szálat is elvágva, ami a volt hazájához kötötte, a
valamikori reális emberekkel, akik mára virtuálisok lettek. Ha ezt
megtehette, akkor neki jó. Van ez az út. Nem tudom mit mondjak
erre, nem tudom megítélni, mert ha nekünk menni kéne, itt senki
az égadta világon nem sírna utánunk, legfeljebb az ideges
hitelezők.
A
másik út, a mi kis balkáni „gazdasági” koncepcióinkkal, ami
tele van szenvedéllyel: vallás, korrupció, butaság... a magunk
módján ez is egzotikumnak tűnhet más népeknek. Mert a munkának
nincs értéke, a fáradságosan összekuporgatott munkabérekért
alig tudjuk megvenni az olcsón kitermelt egészségtelen ételeket,
ha mégis időt szakítunk egy kertecskére, annak a fáradsága nem
hozza be az elvárt nyereséget, így első látszatra közel állunk
a két szék közt a pad alá eséshez.
Tudom
ezt jól.
Mégis.
Miért van nekem 27 vegyes (tojó, húsos) szárnyasom? Miért van
négy nyulam? És miért van ötven fürjem? A két gézengúz kutyát
nem számítom, mert roppant haragszom rájuk, nem is az enyémek.
Ordináré fajták.
Miért
művelem a kertet? Magam egyedül nem tudom, muszáj a Csabi
segítsége, mert közben mindenféle szar munkát vállalunk. Most,
hogy a gyom megint kezd elszaporodni, arra gondoltam, hogy valamiféle
fehérnépet nézzek napszámba gyomlálni, kapálni, mert megint
elleptek a szar munkák, amik nem valami nyereségesek amúgy sem,
hát még ha nem is csinálom őket? Miért? Miért csinálom mégis?
Egyrészt
mert borzasztóan aggaszt a jövő. Másrészt előbb utóbb átbillen
ez a mérleg, eldől, hogy akkor hasznos foglalkozás lesz az élelem
megteremtése, vagy teljesen elveszti értékét? Mert mi van akkor,
ha olyan mélyrepülésbe vág a gazdasági élet, hogy teljesen
lebénul minden és mint a villámcsapás fog érni minket a
tehetetlenség? Se egy ásó se egy kapa, se mag és főképp semmi
tudás?
Hogy
miért csinálom? A válaszom: a tudásért. Nem azért mert megéri,
hanem azért, mert akarom látni. Tudni akarom.
Mondhatom,
hogy ez a bejegyzésem egy fajta megünneplése az első majdnem
tökéletes fürj ketrecnek. Az itatás automatikus, nem ígényel
sem áramot, fizikai törvények által működik, nincs pazarlás,
nincs piszok, a víz mindig tiszta. A ketrec könnyen áttekinthető,
rácsos, de mégsem rácsos, egy nagyon sűrű rácsra, inkább
szitára ujjnyi vastag szalmát teszek, azon futkároznak a madárkák,
a megszáradt kaki a sok járkálástól porrá zúzódik és kiesik
a szitán, nagyon kevés szalma hulladékkal. Szalmát teszek, mert a
forgácshoz képest felszívja a kellemetlen szagokat, mindig
szárazon marad, míg a forgács inkább megrothad, semmint
kiszáradna, és förtelmesen büdös, ahogy a szartól erjed.
Tyúkok, nyulak alá is szalmát teszek. Az etetőt is megoldottam,
nagy vályú elégséges mennyiségű kaját tud tárolni, a
fürjeknél szokásos kajában vájkálódás sem eredményez
pazarlást, mert az evéshez egy lyukba kell dugnia a fejét, mely
eléggé tágas, hogy nyugodtan piszmogjon, de ne tudjon
disznólkodni.
Na
de ezek más témák, tudom, hogy senkit sem érdekel, nem is azért,
magamért fogom lefényképezni, leírni, ...most hív a gyom, az
öntözés, aztán némi asztaloskodás, persze mind eközben a
fiamra is rá kell nézzek. Tudom, tudom, egyedül az én fiam
játszik úgy, hogy közben tévézik is, sajnos nem tudtam barátait
magunkhoz csalogatni, szüleik a foglalkoztatásukat megoldják
szociálisan sterilebb környezetben (azonos vallás, anyagi szitu és
központibb fekvésű otthonokban) és még nem annyira érdekelt a
sajátos agrikultúránk felé, noha a nyulaknak szokott enni adni és
megsimizi őket, meg néha farag egy egy fegyvert magának vagy mobil
telefont, oszt kifesti, de nagy átlagban egyedül kell megoldja a
szórakoztatását.
Fáj
ez nekem, de soha nem lehet tudni mifelé megy a világ, talán
hasznát veszi majd ennek a készségének, hogy egyedül kell
feltalálnia magát, mint én is most.
Cseszt
lá vié...