Lehet,
hogy az is a bajunk nekünk, hogy a lét idejét beparcelláztuk,
felosztottuk, időben határoztuk meg. Napi nyolc óra munka, heti öt
nap, havi fizetés, években mért munkaviszony, aztán nyugdíj, s
utána a kámpec. Túl sok felelősséget vettünk magunkra. Mert
órára kimutatható teljesítményt kell nekünk felmutatni. Mennyit
termelek egy óra alatt? Az órára mért bejövetel, profit mennyi?
Szerintem innen ez a stressz az emberben, ha eltelnek napok s nincs
kimutatható haszon.
Meg
aztán vannak a kimutatható hasznok és a nem kimutatható hasznok.
A kimutatható, az ugye, a pénz. Az asztalra letett pénznél
nagyobb igazság s isten nincs. A nem kimutatható hasznok azok...jó,
most rövidítsek: azok amiket most éppen én is termelek.
Előbb
hadd dramatizáljam, készítsem elő a terepet az én hasznom
kimagyarázására pár valós szituval, melyek a közvetlen baráti
és ismeretségi körömben van. Van egy nő ismerősöm két
gyerekkel, elmentek külföldre, mert otthon nem voltak olyan
lehetőségek. Hogy a feleség egész nap semmit se csinál, nem
dolgozik, azon a címen, hogy a gyerekek. Feszültség otthon. Akkor
jöjjenek nagyiék, hogy legyenek a gyerekekkel, hogy a feleség
tudjon legális, kimutatható jövedelmet felmutatni, elmenvén a
butyilov gyárba fényezőnek. Közben nagyiékban is felébredt az
önérzet, és felváltva munkát vállaltak, hogy már senki nem
tudta kinek a dolga a gyerekeket lefüröszteni, etetni, megölelni.
S akkor elvész a gyerek a sok bába közt. S akkor vajon mi a bajuk
ezeknek a gyerekeknek? Mindent megkapnak, mégsem boldogok? Persze a
családi cirkusz folytatódik, mert ki tud több kimutatható
jövedelmet keresni, az nem viszi ki a szemetet.
Egy
másik példában majdnem indigóval van lemásolva a modell, ott
annyival színesebb a dolog, hogy a srác szülei “tibiék”
szerint szívják ki a saját fiúk életerejét, drámai méretű
hideg háborút fertőzve a fiatalok közt, a csaj pedig jó mély
vallásos traumával viseli sorsát, hogy a gyermeknek apa kell, a
feleség meg hallgat a férjére, mert a Krisztus alatt ő van. De
lélek háború ide, meg oda, a lány is kötelesnek tartja magát
felmutatni a kimutatható hasznot és elmegy éjjeli műszakba a
butyilov gyárba fényezni. Hogy közben nappal a gyermekkel tudjon
lenni. Persze három nap után kibukik, erre mi a megoldás? Jöjjenek
a nagyiék. Jöjjenek a tibiékesek. Milyenek ezek a tibiék? Ezek a
Tibiék olyanok voltak mint a féreg: rágnak, rágnak, pusztítják
a fát, amikor már porrá van rágva, odébb állnak és semmit sem
termelnek csak piszkot, kárt a fában és sok rohadt legyet s egyéb
csúszómászó férget. Ilyenek a Tibiék, és erről neveztem el
ezt a tibiékizmust.
A
harmadik példám az egyik barát féle ismerősöm, akinél van
persze gyerek, az asszony modern hitvallás szerint jó állami
melóba fúrta magát, ahonnan napjában hússzor is felhívhatja a
pasit, lévén az enyhe átlagon felül féltékeny, nos ez a srác
sem igen tud felmutatni pekuniáris konkrét hasznot, mert ott a
gyerek. Mert jó, hogy óvoda, de néha nem tartják délutánig,
néha megbetegszik, meg aztán a legális ünnepek. Meg a vallásos
ünnepek. Munkát sem tud vállalni, ide küldik, oda küldik, aztán
idegesek, hogy nem tud kimutatható jövedelmet kimutatni,
veszekedés, hogy akkor basszák meg, megy külföldre dolgozni, s
akkor jöjjön a nagyi ügyeljen a gyermekre. Nagyi mintha Drakulát
látta volna élőben s teljes dicsőségében a hír hallatára,
ígér fűt fát, csak nem menjen a veje külföldre, mert a család
sínyli a dolgot, meg a gyerek. És igaza van, mert nagyi ide, meg
oda, hasonlatos a több a bába mint a gyerek példájához. S akkor
állnak az óvoda ajtójában, hogy csak tátával megy be. Csak
tátá. Tátá le meg tátá fel. Na bassza meg, mondja a barát féle
ismerősöm, hogy menjek én külföldre dolgozni? Kire bízzam a
gyereket?
S
akkor őőőrlőődik a nagy fasirtgép.
S
akkor jöjjek haza.
De
Isten bizony, látja füstös lelkem, nem sírhatok. Mert női
emancipáció ide, vagy oda, bennem meleg ágyra talált. Persze, a
férfiúi büszkeségemen vannak karcok, ápolásra szoruló
sebecskék, hogy nem én vagyok az aki az asztalra tudja perkálni a
csengő érceket, csak néha holmi piculákat, azokat is néha, mert
én az életben két nagy princípiumot fektettem le. Az egyik, hogy
köztünk és nagyiék közt, jó nagy fizikális távolság legyen.
Nem is igyekeznek ezt rövidíteni ők sem. A másik, a gyermek. Nem
hagyom bábákra a fiamat.
S
akkor a lényeg. A fiam száján kiütött ez az afta. Ilyen fehér
pattanások. Mint kiderítettem az internetes orvos által, mert
gyógyszerész feleségem tanácsára, hogy orvoshoz csak akkor
megyünk, ha operálni kell, mert azoknál nagyobb tekergők
nincsenek (csak ismerheti őket), sőt...több internetes orvos
szakvéleményét “kikérdeztem” az aftával kapcsolatban,
visszavezettem a dolog alakulását a múlt hét elejére, amikor még
nem volt semmi a fiam száján, de volt valami sztori az iskola
társaival, már nemigen akart órák után ott maradni egy kicsit
játszani a pályán, feltűnt nekem, de nem álltak még össze a
dolgok a fejemben. Pénteken már sírt, hosszas faggatás után,
hogy a barátai önzőek. De szerda tájékától már nem volt
étvágya. Vasárnap este kiütöttek az első pattanások. Nehéz
hét volt. Persze iskolába nem mentünk, láttam a fiamon, hogy a
búbok mellett a lelke is beteg. A feleség la-la-la..., hogy elmarad
az iskola. Mondom neki tudod mit? Fuck the school! Amíg a fiam nem
jön teljesen helyre nincs iskola! Jó na, jó, van neki elég baja a
patikában...
Negyedik
nap egy kicsit bepánikoltam, hogy nem akar enni, mondom neki, hogy
fiam, ebből kórház meg perfúzió lesz, ha valamit nem eszel. Fájt
a szája, tudom. De én éreztem, hogy ennél több van mint a
fizikai fájdalom. A tegnap reggel elmentem és vettem két legót.
Na azzal kiszedtem valahogy az ágyból és abból az apatikus
tekintetéből. Evett is egy kicsit, későig játszott. Elnéztem,
hogy mennyire gyermek még, de mekkora lélek van benne, és mi ezzel
a kibaszott iskolával s társadalmi dresszírozással kiöljük a
kreativitását, alkotó vágyát és tehetségét. S akkor olvasok
egy ilyen kínai dolgot, hogy a betegségek lelki okairól, és mint
egy horoszkóp, tökéletesen ráhúzható a fiam esetére, hogy
miért az afta ütött ki és miért pont most.
Persze,
lehet a véletlenek sorozata, de itt nem olyan dolgokkal állok
szemben, amit nem ismerek, hanem a fiamról van szó. Akit addig
kísérek a nézésemmel, amíg be nem megy az iskolába és az
osztály ablakán keresztül nem látom bemenni az osztályba. És
szoktam nézni az iskolásokat, ki, hogy viselkedik, ki mennyire
agresszív, hogy tudjam miféle gonosz erők leselkednek a fiamra,
esetleg kivel állok szemben, ha valakit falra kell ragasztani,
szétvágni, kályhában elégetni. Mint Steven Seagal,
kifejezéstelen arccal mindent nézek és bekalkulálok.
Persze,
a kimutatható haszon problémája attól még fennáll. De az
embernek kell legyenek prioritásai. Ha egy szerzetes a büszkeségét
leveti akkor, amikor leveti magáról a család, társadalom terhét,
felvévén egy zsákot magára szentség gyanánt, én a
büszkeségemért eszem magam. De cselekszem ahogy a helyzet kéri.
Ha
nem órára, hanem hétre bontom a hasznot, még ha nem is csilingel
mint a lovetta, minden nyavalya mellett, meghosszabbítottam a csiszoló
gépemet egy méterrel, már majdnem három méteres ajtókat is
tudok hosszában csiszolni. Előkészítettem tíz ilyen falra
akasztható kis polcot, melyet adósságba kell csináljak,
elkészítettem Gábor három szintes fürj ketrecét és nekifogtam
a magam három szintes ketrecének is, mely minden előrejelzés
szerint a “tökéletes” fürjketrec lesz. Meg a héten bejött
egy nemvárt kis pénz, egy régi kliensemnek csináltam volt két
éjjeli szekrényt, akkoriban nem tudta kifizetni, el is felejtettem,
jól esett, mikor jelentkezett. Hogy mondjam? A szokásos mélyponton
voltam zséileg (pénzileg). Innen a legó s benzin s ezekhez hasonló
gyarló megélhetési gondok hirtelen megoldása. S hogy a jó ne
csak magányosan jöjjön, jött ez a román asztalos fiú, hogy
bevállalt olyan székeket, aminek a két oldala stilizált
szekérkerék, de ő leblokkolt szakmailag. Kiegyeztünk a zsében,
és jövő hétre kijön a benzin, kaja s ezekhez hasonló
gyarlóságok. S ha minden igaz, befejezem a tökéletes fürj
ketrecet is. Ja, persze, kell egy kis éjszakázás is, de mint a
feleségem szokta mondani az elégedetlenkedő munkatársainak: eljön
az idő, amikor imádkozni fogunk minden betegért aki bejön a
patikába gyógyszert venni...