És
lejöve a hegyekből egy Dumitru nevezetü mokány, pontosabban Horea
faluból, deszkát hozván a magyarigeni vásárba eladás végett,
honnan hazatérve gyermekeinek szív alakú mézes pogácsákat
vásárola, feleségének pedig illatos kölnit, anyósának pedig
laskanyújtót.
Ez
a Dumitru, ki Horeából jöve vala, megismerkedett egy Etele nevű
asztalossal, ki újonnan jöve pár napja Kolozsvárról, hogy lám
szerencsét próbáljon román lakta vidéken, hol magyar már csak a
sírkertekben vala, ha amazok sírkövét el nem hányták volna a
vandál hordák házalap gyanánt.
Szó
szót hozván vala, miszerint mindkettőnek köze vala a deszkához,
annak is inkább a fenyőfa fajtájából, hogy amíg Dumitrunak
lenne jó száraz deszkája eladnivaló, meg Etelének kellene jó
száraz deszka, csak éppen pénze nem vala hozzá. Nosza méne Etele
a magyar paphoz, kérvén kölcsönbe kétszáz márkát, pont
amennyibe kerülne két köbméter száraz deszka. Tetőtől talpig
megnézé a pap Etelét és azt mondá, hogy adna ő szívesen neki
kétszáz márkát deszkára, de mivel kereskedelmi célra vala az a
száraz deszka, szóval nem valami probléma végett kéré azt a
kétszáz márkát, úgy találja zsusztifikálónak, hogy azért a
kétszáz márkáért valamennyi kamatot is felszámoland havonta,
amit egy napi munkabér gyanánt megegyezék. Hogy Etele minden
hónapban ledolgozik a papnak egy napot, amíg megadná azt a kétszáz
márkát. Egyezségből tett is lőn és a pap lecsengeté a kétszáz
márkát, és Etele egy teljes évig minden hónapban dolgoza egy
napot a papnak kamat fejében, minekutána megadá a tartózást
neki, és lőn, hogy a pap irtó ideges vala, hogy Etele megadá a
tartózást neki, mivelhogy akkor nem dolgozik neki többet kamat
fejében.
Akkoriba
megvevé Dumitrutól Etele azt a két köbméter száraz deszkát, de
lön, hogy mivel sok kiadása lévén, mivel frissen jött vala
Magyarigenbe, nem marada több pénze újabb deszkát venni.
Lőn,
hogy újból jöve Dumitru és új száraz deszkát ajánla Etelének.
Szó szót hoz vala, elmesélé Etele Dumitrunak, hogy né hogy
jártam a pénz elment és nincs száraz deszkám és nem tudok most
újat venni.
Monda
pedig Dumitru: sebaj, nem futsz el innen, adok most neked tíz
köbméter deszkát hitelbe, majd rendre kifizeted, ahogy tudod.
Nosza jó volt Etelének az a tíz köbméter deszka, igaz kicsit
félt a lelkében, hogy de vajon nem e fog nagy kamatot felszámolni
a román mokány?
Telt
múlt az idő, úgy alakultak a dolgok, hogy nem tudá megadni Etele
azt a tíz köbméter deszka árát a mokánynak és igen szégyellte
magát előtte, hogy akkor most mit is mondjon neki? És titokban
vásárola más mokánytól deszkát, mikor mennyire volt pénze, hol
tíz deszkát, hol húszat.
És
jöve egyszer Dumitru Etele műhelyébe és mondá neki, hogy
hallod, jer hozzám, hoztam új száraz deszkát. Mondá pedig Etele
szégyenkezve, hogy hova menjen, hisz a régit sem fizette ki. Azért
elméne Etele Dumitruhoz haza, az pedig megeteté, megitatá és
elbeszélgetének az dolgokról, a világról s effélékről, mígnem
Etele agyon nem izgulá magát. Lőn aztán, hogy a beszéd a
tartózásra terelődött és mondá Dumitru, hogy tudja, hogy
nincsen meg a tíz köbméter pénze, mert ha meglenne, már régen
elhozta volna. És mondá, hogy ő is mikor kezdte nagyon szegény
volt és ha nem álltak volna mellé mások, ma nem lenne deszkás
saját cirkulával s gáterrel. S ilyen megfontolásból ő ajánlott
Etelének egy üzletet, miszerint ahányszor szüksége van tíz vagy
húsz deszkára, ne menjen máshoz titokban, hanem jöjjön hozzá,
ott a sztíva, válogasson kedvére és azt amit elvisz azt fizesse
ki és ha az Isten nevében tud még hozni pár lejt a régi
tartózásba, akkor valamikor csak elfogy az is.
És
lőn, hogy megegyezének, és lőn, hogy Dumitru nem számolt fel
soha egy fitying kamatot sem, pedig vala két év is míg Etele
megadá aztán az egész tartózást.
Így
vala pedig ez a történet a Dumitru hitellel.
