Nehéz
manapság rendes embernek lenni, hallom innen is, onnan is. Hogy
mekkora áldozatot követel a rendesség. Csakis gyakorlattal lehet
rendes lenni, egyenes és emberséges. Tisztességes, meg ilyenek.
Vagyis nevezzük nevén a dolgokat: jó szívű adakozó. A jó szívű
adakozó, hogy mekkora egy lélek, mert mekkora lelke kell legyen egy
jó szívű adakozónak, öcsém. Hatalmas lelke kell legyen. Mert
megvan neki az otthoni hét éve, ahogy szokták mondani. Számítani
lehet bármikor egy jószívű adakozóra.
Bármire
megkértem, mindig segített. Így szoktak rólam beszélni egyesek.
Egyszer mondta valaki nekem, hogy te ha hallottad volna hogy mostak
téged itt s itt, na én aztán megmondtam nekik. És mit mondtál
meg nekik? Hát azt, hogy mit akarnak tőled, mert akárhányszor
szükségem volt valamire és hozzád fordultam, mindig segítettél.
Aha. Szóval ez.
Egy
régi kliensem új munkát adott és nagyvonalúan előleget adott,
mondván, hogy megbízik bennem, holott meg sem mondtam a végárat.
Mert hogy mindig korrekt voltam és olcsón meg jól dolgoztam. Aha.
Szóval ez. Viszont láttam az új konyhabútorját, az a
harmincmillás fajta, amit én húszért is megcsinálnék. De azt
megcsinálja más harmincért. Hozzám csakis akkor jönnek, ha más
nincs. De akkor meg kurva rendes vagyok.
Találkoztam
egy fehérnéppel, sokat dolgoztam neki, teraszokat s miegymásokat
készítettem, elkezdett dicsérni s miegymás. Mert jó áron jól
dolgoztam. És vigyorgott. Emlékszem, amikor mondtam neki a harminc
millát, nem vigyorgott, azt sem mondta, hogy Attila úr. Hanem azt
mondta, hogy maga. És mikor adta a lóvét, akkor sem vigyorgott,
hanem kereste a hibát és rossz kedvű volt, hogy le kellett
csengesse a lovettát.
És
így tovább.
Na
de aki azt hiszi, hogy rendesnek lenni nagy dolog, az téved. A
rendességhez csak egy dolog kell: a balfaszság. Mert szemébe nézni
az ilyen embereknek és pislogás nélkül azt mondani, hogy önnek
asszonyom csak hatvan milla, na ahhoz kell ám nagy lélek és erő.
És kell ám a nagy lélek és erő, mert ha pislogok amikor kiejtem
a csak hatvan millát, esnek a tíz millák, és a családom szája
elől esnek a tízmillák. És mindezek után én nem tanultam meg
pislogás nélkül árat mondani, minekutána a családom sínyli meg
címeres balfaszságomat.
No
de eljöve a nagy nap, amikor is eldöntöttem, hogy elkezdem az új
világot alapjaiból ujjá építeni és lőn, mint első
megpróbáltatás, kitűztem magam elé egy feladatot, minekután
nincs ilyen, hogy a nempislogás iskolája.
Van
itt ez a román asztalos, ki be-be jár dolgozgatni, ügyes srác,
adtam neki egy termopán üveget, ajtót csinált magának haza,
megegyeztünk, hogy harminc lej. Közben azon a címen, hogy nincs
elég pénze a ragasztót kifizetni, kért egy tízest fizetésig,
hogy akkor majd megadja. Telt múlt az idő, már két fizetésnyi
idő is elment, és nagyon úgy nézett ki, hogy az a negyven lej
elúszottnak vala tekintve, mert a srác nem szóla semmit róla. Nem
mintha nem úszott volna el az életemben ennek az ezerszerese
egyebekben, de ennek az volt a nagy tétje, hogy ím a lélekplasztika
első műtétje hogyan sikerül? Hogyha én fasza, kemény gyerek
akarok lenni, akkor első leckeként ezt a negyven lejt be kell
hajtsam. Valahogy.
Történt,
hogy a srác munkája közben ide-oda rakosgatott anyagokat, amik már
szemmel láthatóan nem kellenek neki, mert minden munkájához új
anyagból dolgozik. „Hologyik”-okat nem használ fel. Amik
viszont még jó anyagok voltak. Kiválogattam a javát, számoltam
egyet, és a köbméter árának a felében számoltam, mondván,
hogy anyag anyag, de hulladék méretek, viszont valahogy jelezzem a
srácnak, hogy az a negyven lej, szégyen vagy sem, de visszajár. És
már felkészültem, hogy mit mondok neki. És már előre láttam,
hogy a srác megszeppen és egyben meg is utál, hogy nem voltam
képes elfeledni azt a kurva negyven lejt. De azt mondtam magamban,
úgyis utálnak, akkor legalább legyen haszna.
Jön
a nagy reggel, jön a srác, megköszörülöm a torkom, a srác
köszön: jó reggelt Attila bá, kiszedi a zsebéből a negyven
lejt, ide adja és sűrű bocsánatot kér, hogy elkésett vele, de
nehezen jön ki a lóvéval. Én reszelem a torkom és jaj igazán
nem kellett volna, nézd, megegyezünk, mondtam a srácnak, nézd,
kiválogattam valami hologyikot, ha neked nem kell én megveszem,
bla-bla. Ó, Attila bá, azokat elveheti nyugodtan, én nem kurkálom
magam velük, mondta a srác.
Nos
leforrázva az első lélekplasztikai műtéttől megyek az irodámba
(valamivel tágasabb a rejtői útlevél hivatalnál...), és igen
vakarózék, hogy na ez a lecke rosszul sült el, és ha így sülnek
el a többi leckék, akkor sosem lesz belőlem rendes ember s ezekhez
hasonlók.
S
akkor míg így morfondírozék magamban irodámban, jön egy másik
srác, ez már magyar, adott egy két kis munkát, igaz ilyen nem
mosolygós áron kisírva mindig és most azzal jöve, igen bánatos
arcot vágva, hogy nem e segítenék rajta? Ó, de kedves, gondoltam
magamban, lám-lám nem ördög ez a világ, milyen tisztességesen
beszélnek az emberrel, hogy nem e segítenék rajta...na így
jöhetnek otthonról a kliensek. Hogyne, szívesen mondtam. Miben,
kérdem nagyvonalúan. Hát izé, kéne egy ablak, de nem tudok
fizetni érte...izé, hoztam anyagot is hozzá...ööö...igaz tele
szegekkel...
Aha.
Szóval ez. Értem én a szép beszéd titkát.
És
én, mint bukott diák keménységből és lélekplasztikából mint
a mennyei atya mikor megteremté az embert, kitártam karom és
elvállaltam az ingyen ablakot.
És
lőn keserűség lelkemben három napig mígnem feltámada újból
jókedvem, hisz mégis van remény! Három napig keseregtem ezen.
Yessz! Apró, de lépés ez is.