Egyszer
egy ember meglátta a gyümölcsfáimat, azt mondta, ember, kár
ezekért a fákért. Nem jók semmire, mondtam, nem teremnek semmit.
Mondtam neki. Meg kell nyírni őket. Azt mondta egyszer ez az ember.
De hogy? Mert fogalmam sincs, hogyan kell? Válaszoltam. Nincs ennek
semmiféle stikája. Mondta az ember. Nyírd úgy, ahogy akarod, hogy
kinézzen a fád. Mint a borbélynál? Mondtam nevetve. Pontosan úgy.
Mert másképp csak elnőnek és nem fognak soha teremni, csak
betegeskedni, kínlódni. Elvadulnak. És elment az az ember. Nem is
azért jött, hogy nekem ezt elmondja. Szállítással foglalkozott
ez az ember és elhozott nekem valami deszkákat. És közben
meglátta a fákat.
Ez
még a gazdasági világ csúcsán volt. Azon a csúcsán, ahol
mindenféle prófécia a gazdaság hanyatlásáról, az üzemanyag
árak felrobbanásáról mind paranoiás elképzelések, emberellenes
rosszindulatok és isten elleni vétkek voltak.
Könnyű
volt azt mondani, hogy nyírd úgy a fát, ahogy szeretnéd, hogy
kinézzen. Mert hogy nézzen ki az a fa? Melyik ága nem odavaló? Az
első évben bénáskodtam a meggyfa körül. A következő évben
bátrabb voltam. A harmadikban látván, hogy nem száradt el a fa,
sőt, rengeteg meggyet termelt, még bátrabb lettem. Az idén már a
többi fát is jól megnyírtam. A múlt évben volt egy almafa, azt
mondtam, no megállj, adok neked nyírást öcsém, levágtam róla
majdnem minden ágat. Olyanná nyírtam, mint egy elkezdett grafika
rajz, meghagytam a törzset, s egy pár ágkezdeményezést. Rémesen
sok ágat levágtam. Mondtam is, na ennek a fának annyi. Öregem.
Arról a semmi fáról, ami eddig semmit nem termelt árnyékon
kívül, két Billás necc almát szüreteltem le a múlt nyáron.
Felbuzdulva nekiestem a többi fának is. Addig faragtam őket, amíg
tetszettek nekem. Szépen kivirágoztak, és látom megjelentek a
gyümölcsök. De így egyik hétről a másikra. Hihetetlen.
Aztán
vettem a fűnyírót és szépen lenyírtam a nyolcvan centis füvet,
gazt a fák körül. Lenyestem a kerítésen behajló idegen fák
ágait, hogy a gyümölcsfáimnak legyen levegő. Mit mondtak a gazok
magukban? Végünk van. Eddig volt s netovább. Vége a két méteres
égre törekvéseknek. Erre megjelentek valami énekes madarak. Eddig
nem voltak csak ilyen csipogó verebek , turbékoló galambok, károgó
varjak, de az idén megjelentek valami énekes madarak. Éjjel nappal
trilláznak. Mintha tudnák, hogy van itt egy elkeseredett ember,
nosza jer dobjuk fel a kedvét.
Álmomban
összezsugorodott a világom. Egy udvarban volt Nyikulica bácsi és
a többi világ. Valami anyagot vettünk tőle. Gigi felkötötte a
piros Dácsiára, közben látom felkötött még valami szar vasat,
mondom neki, minek gyűjtesz megint Gigi? Nem látod, hogy mindent
amit gyűjtöttem elvittem a vasba? Hidd el könnyebb az élet a
felhalmozott javak nélkül. Nem kell hozzá csarnokot vegyél. Rám
se hederített, mondta, hogy megy kölcsön kér Nyikulica bácsitól
harminc lejt, mert nincs cigije. Sanyi azt mondta, amíg kérsz, menj
vegyél nekem is egy cigit és itt van vegyél egy feles olyan
huszonkét fokost, majd megadod, ha kértél. Az udvaron egy lakásba
egy család költözködik. Elnéztem, amint az üres petflakonokat
is elhozták a régi lakásukból. Minek még azokra is autót
bérelni? Éppen a nagymamám lakásába költözködtek. Hátrébb
volt egy konyha az udvaron, nagymamám is oda költözött, a kis
konyhában három ágy fért el, az egyikben nagymamám feküdt,
boldog volt, hogy láthatott. Megölelt és mosolygott. Életében
sosem tette. Mindig csak félt és rettegett. Mert nagyapámtól
elvált és ötvenévesen kezdte újból nagymamám az életét.
Kérdeztem tőle, hogy hát nem kapott más lakást a régi helyében?
De igen, majd jövőre fogják átadni. Na gondoltam, jól átverték
az öreglányt, kirakták a lakásából. Nem akartam ott a többiek
előtt belebonyolódni a dolgokba, de eldöntöttem, hogy beszélek
apámmal, hogy van a csarnokban elég hely, vigyük oda nagymamát.
De hoppá, rájöttem, hogy álom az egész, hisz apám sincs már.
De vajon miért nem tudtunk mi az életben összefogni az egész
család? Így filóztam még álmomban. Miért nem mondta apám, hogy
mi a baj nagymamával? Azt gondolta, hogy nem tudjuk felfogni? Aztán
egy pillanat alatt visszapörgött életünk és rájöttem, hogy
valószínű nem értettük volna meg akkor, amikor nagymama még
élt. De nagymama sem értette meg akkor, amikor még élt. Mert
sosem jött mosolyogva, hogy megöleljen. Mindig csak óvatosságra
intett. Attika így vigyázz, meg úgy vigyázz. Azt a szőnyeget így
meg úgy porold. Leseperted kétszer is miután kiporoltad?
Mennyi
emberi kín és szenvedés, az emberhez méltó szabadság címen a
családunk szanaszét nyakig szarban és magányban.
Elnéztem
a jól öltözött anyát, központi pozícióban a társadalomban,
szidta lányát mint a bokrot, hogy telefonál miközben találkozik
az osztály főnökivel és nem köszön neki, hogy fiam lenyeled a
telefonod de akkor is köszönsz neki, s nyomta a dumnyezókat, a
lánya meg sem mukkanhatott...talán elmondta volna, hogy egész nap
találkoznak az iskola folyosóján, röhejes lenne feszt mind
köszönni neki. Talán az a baj azzal a lánnyal, hogy neve nincs
rajta egy ilyen jó dinórajzoló diplomán sem az iskola folyosóin
felaggatva. Mert ha meg akarod tudni kik azok a családok akik
számítanak egy városban, elmész az iskolába és megnézed kik
nyertek mindenféle szavaló, meg zongora meg egyéb versenyeken. És
meglátod, hogy négy legfeljebb öt nevet találsz. És érthető,
ha egy alapember a gyermekei nevét nem látja a falakon, milyen
frusztrált lehet. És ezért büntetésből nyix cserkészet, nyix
kirándulás s egyéb bilibuli. Csak zongoralecke s sok Áprily Lajos
vers, meg Gaudi filozófia.
Csak
nőni, nőni az égig! Felnőni az égig. Szánalmasan gyenge és
vékony ágacskákkal a Nap felé nyújtózkodni, hogy aztán a
leggyengébb szellő is ide oda játszódjon velünk. Nőni, és
semmi gyümölcsöt sem teremni. Aztán ennek a lánynak egyszer
elege lesz és elmegy. Önálló életet fog élni, messze szüleitől,
a családtól. Messze fog akarni gyökeret verni. Messze fog akarni
új életet kezdeni. Csak az övét, nem a másét. Messze, mert a
közelben nem lehet. S akkor hódítani kell, növekedni kell, hogy
elfogadják, befogadják, s akkor neki is lesz egy lánya akinek,
mint az anyja fogja kiabálni, hogy bazdmeg lenyeled a telefonod de
akkor is köszönsz bazmeg. Hogy bazdmeg így kell azt a kúrva
dubaajtót bezárni? Hogy mit mondtál? Hogy úgy hallottad, hogy
bezárult? Hát tudd meg fiam, hogy nem arra megyünk, hogy úgy
hallottad bazmeg érted? Hanem megnézed, hogy bezárult e az a kurva
dubaajtó érted? Na mars az osztályba, otthon még tárgyalunk
erről.
Így
leszünk egy örökké nyugtalan, nomád nemzet, mert örökké
megyünk, örökké újat alapítunk ős örökké csak rosszul
csinálunk mindent. Sosem nézünk szembe egymással. Csak aggódunk.
Önállóskodunk. Vérünkben van a magány. Leütjük azt is aki
közelít. Szántszándékkal keressük a maffiás gittegyleteket, a
hatalom seggét, amit nyalni lehet, bárki seggét kinyalni, csak ne
kelljen gyermekeinkkel szembenézni, hogy elbasztuk. Mint emberiség
elbasztuk a gyermekeinkkel szemben és nincs alternatívánk. És ezt
nem akarjuk belátni. Mert ha belátnánk, akkor ki kell vágjuk a
gazt amiben élünk, le kell nyessük a növekedést színlelő
terméketlen hajtásainkat, de akkor kiderül ugye, hogy az egész
életünk egy kis csupasz, tenyérnyi föld, egy pár absztrakt
vonal, nem nagy, ijesztő, suhogó lombozat. Pedig megnyernénk
magunknak az énekes madaras tavaszt, az örömteli gyümölcstermést.