Mint aki nem érti a dolgok lényegét, elkezdtem gondolkodni, hogy én hány dolgot sorolnék fel, amit tudok és szeretek csinálni?
Valószínű, hogy fel tudnék egy pár dolgot sorolni. A felnőtté válás folyamatában ezek a dolgok eltompulnak. Mert a magamfajta hülye gyerek, aki egy adott pillanatban úgy érzi, hogy azt amit szeret és tud csinálni, a közössége javára tudja fordítani, felébred mindenféle támadással, és minden igyekezete amit a közössége javára fordít, tulajdonképpen egy harccá válik. Sokszor találkoztam olyan helyzettel, hogy segíthettem valakin, segítettem is, aztán mitől, mitől nem, a végén azt mondta szó szerint: kabd be. És nem arról van szó, hogy egy karéj kenyérrel segítettem. Nem tudom, talán veszélyeztetve érezte magát velem szemben, hogy most akkor le van kötelezve? Nem tudom. De egyet megtapasztaltam, nagyon ügyelni kell a segítségekkel. Az igyekezetek nem mindig érnek célba. A közösségi szervezkedéseim legtöbbször nyugtalanságot gerjesztettek a tagokban, ma megszólalt a vészcsengő bennem, hogy gondoljam át ezt az egészet.
Találtam itt a blogok közt keresgélve sok érdekes dolgot. Például megemlítem Dorottya színező füzeteit. Nagyon szépek, érdemes megnézni. Meg is rendeltem őket, pont ezeket a motívumokat kerestem a belső ajtóim üvegbetétjeibe. Van tizenöt üvegbetétem a lakásban és rég óta keresgélek valami színes motívumokat azokba. Végre megtaláltam őket. Írtam Dorottyának, hogy miért nem viszi piacra őket, mert biztos sikere lenne. Érdekes a válasza: „Az az igazság, hogy úgy érzem, nekem az a legmegfelelőbb, ha a belőlem áradó “szépséget” (ha lehet így fogalmazni) maguk találják meg az emberek. Így részben a saját sikerüknek is tekinthetik a “találatot” „. Ezen is elgondolkodtam. Igaza van. Ezt a dolgot nekem is be kell vezetnem.
Szépen kigondolom mik azok a dolgok, amiket szeretek és tudok csinálni, és azokat műveljem a saját örömömre, gyönyörűségemre. Ha a közösségnek szüksége van „termékeimre”, fedezzenek fel, találjanak meg.
Jó ideje töprengek ezeken a dolgokon, keresem rájuk a válaszokat és azt hiszem kezdem érteni a dolgokat.
Egy pár napja elhozta az orgona javító az orgona pedálját, hogy cseréljek ki rajta egy pár pedált, de beragadt, berozsdázott a vas és nem tudja szétszedni. Jobban szemügyre véve a dolgot, a lábbillentyűknek több mint a fele szuvas volt. Gondoltam egyet, hadd legyen Muzsi kéz is abban az orgonában, lecseréltem az összes billentyűt. Gondoltam, nem kérek semmit érte, ráment kétnapi munkánk Gigivel. Azt mondja a javító, ne légy balfasz, meg kell kérni az árát, mert ha ingyen adod, nem fogják értékelni. Lehet igaza van. Nem fogok ellenkezni, ha kifizetik. Lassan lassan kiengedek a szorításból, talán az a megoldás, hogy megemeljem a dolgok árát. Kellek? Perkáljatok. Elvégre a legdrágább emberek a legkedveltebb és legimádottabb közösségi elöljárók. Ideje tanulnom tőlük, hogy több időm maradjon a fiammal azt a tizennégy dolgot játszani, csinálni, művelni.
